moccan a sötét
egy fehér leples nőalak kísér szüntelen
csendben
amikor egyedül vagyok
valahol áll, egy helyben lebeg
néz
figyel
lát engem
üregein keresztül az iszonyat szivárog füstösen
mered
és én is meredek
iszonyodom
végigszántom a sötét zugokat, hogy meglássam, hol lapul
hol ácsorog
hol vár rám a rettenet
és érzem, de nem lelem sehol
ő meg csak áll türelmesen
hogy álmomban egy legyen velem
hogy eltűnhessen végre
az ember nélküli
az embertelen
a zörej
a nesz
az osonás
arra mindig felkapom fejem
de ott sosincs
ott nem lehet
a csönd az eleme
a sötét félelem
az egyedüllét
a magány
az elhagyás
a falás
a rágás
az evés
a koporsó mélyén az elszenderedés
elnyeli mindenem
vámpír sejtelem
mozdulni sem merek
nem lehet
:: ::