Szánkamanó

meghegedült az élet szavak borítják felszínem jég hátán jég szó hátán szó maradandó arcomon fekszik a tó a lé a szőttes elbúcsúzunk, mikor jön a tánc én visszafekszem, DE DE DE DE visszhangzik fejemben a ki vagyok? és a fergetegben ahogy elcsúszik a szöveg múlik nincs nincs megkapaszkodás csak ÉN vagyok, az ezernyi szó érzés nyomás a serteperte elszálló kakukktojás

felzúg ma is a létezés: valaki lehetne láttalan! de nem én vagyok az érkezés az ereszkedés határtalan

SZAVAK: mérgező feledtető búfalak

aludj a dús szénanátha hűs fosán magad a kép, ha elhiszed befolyik az orrod lyukán

a kép elszáll, a szó meghasad az idő térnyerő tető elhalad

felsír a csend, a bús magány: nem létezem!

te kis fürtös főkolomp te aki mindig csak kongatod tedd meg hát hogy jól leülsz míg magadat felforgatod

fájdít a sand, ellazít a néz felfeszít, lehegeszt visszatesz, eldalol

SZAKSZAVAK FELHASAD még nem végeztem, majd fogok

magány sereg viszkető alkonya ahogy saját párnájába int elbúcsúzik a tarhonya és magam vagyok megint

üres maradt ez a rész! de nem soká ránézek és betölti a szómenés

fingcsengettyűk kolompja szólít meg magasztosan te ki a bárány vagy, fitymapofa? és elkullog komótosan.

mára már jó vagyok, búcsúzom ~ szomorkodva int a halál után találkozunk, itt leszek megint

fáj a fagy fájva vagy tanult menetrendek harcosa neked az ír maradt, a sír maradt, ha ezt mind elhiszed

SZERETLEK szeretlek folyton mindig, elveszítelek és jó ez így, mert nem kellesz, mert nincs megint, csak te az én és az ellegyint

istenség a felszítás félek, hogy egyszer elfogynak a szavak és mi marad? a jelentéstelen átírás ha felszakad tátongó segglyukak a toporgás elmarad belehullik az elfogad ha felfakad a fő mű jelentés záloga bokorpofa ne integess nekem, mert magamhoz intelek magamba intelek csokor foka a száz szirom ~ elbírom megköszönöm, de minek? kinek? senkinek a senki meg elsiet na megbaszhatod, te záptojás! szagolgatod az elnyomás édes illata visszafojt, megdalolt egy kopasz bárd álságos tollfoka – ELKOHOLT

macskamancs ázott fognyoma áfonya alkonya

suta pajzán bárgyú támtalan számtalan hámmentes vagy hámtalan lehántolt végnemű mellette vagy mellbe nyű felszított zápfogak ellohad

KRONOLÓGIAI viszonylatokban édesmindegy, kedves dúdolta a könyvtáros és tüsszentett egy fenevadat

fáradok elhalok lopott pokoltojás a felkapott csattogó elkopott fogzománc e tánc

KÉPZETEK ~ megképzetek leképzetek én vagyok a fű, a fal, a tett istenek SZERESSETEK

pajzánul kiabál a pap leborul negédesen majd feláll és visongat tovább tovább TOVÁBB míg a szó eláll a hang megszakad s felveszi fonalát új idők új ifjonti zarándoka

ÉN VAGYOK egymásra pakolt jelentésrétegek s ha elhiszem, a hegyvonulat, csermely, patak, kis pagony leszek énmagam, és leszek az új otthonom

mindenütt fázom

sivalkodik a fióka NE sírjál kisbabám! ha neked fáj, nekem fáj, és azt nem bírom. megtiltom, megtiltalak elveszem, hogy ne láthasd soha, amit nekem látni oly mostoha te ostoba! bántalak, ahogy magamat mert te én vagyok én te vagyok sajnálom, te szörnyszülött

találj meg

tűznyelvek táncolnak kört körül körbeül, visszatérnek a képzetek

itt nem fázom

funkcióöröm a tetterő felröhög a réveteg törtető itt majd alaposan mindent benő a gaz, s nyerítve vágtat pej lován miközben fejére tűzrózsát vet a fagy

elbújok

ott vagy már? egy ideje kiabálok, és nem hallja senki sem nem felel a csend a nógatásra vagy csak én nem értem válaszát. belenézek, s ej! nohát! itt vagyok, itt vagy ott. és te is itt vagy, bocsáss meg, hogy nem láttalak azt hittem, te vagy a csend pedig az én vagyok.

itt egy kicsit, ott meg aránylag

feladtam magamat. de olyan ez, mint a szögre vert szőrme: fellógatva várja, ha újra nő a nap bőrsörényre váltja jellegét, és rádborul, rámborul, jámborul újra befed megvéd a tett, és megyek tovább kalap , kabát

na puff!

választanod kellett, hogy ne legyél oly nyugtalan komolytalan a mendemonda szócsövén eloson még folttalan a hontalan kotlós elgáncsolt csenevész réveteg homunculus

SZERETNÉK egy sötét szobát elbújni a fény elől de majd betör és elnyel komótosan neki mindegy, én meg elhiszem, hogy van sötét az ÉN az én az én egy hátsó szegletén ahova vitorlás szellő fodrai sem a holnap alkonya sem a megtört rút mostoha be nem fúj soha soha SOHA

HA nincsenek már szavak, mi MARAD? talán egy elnyúlt füttyszó fátyola, egy acsarkodó morcos pofa, a végtelen távola, a végbelem zsarátnoka. NA mi marad? ez mind mind, hisz nem múlik el soha a kis táncunk pomponos tűfoka

számtalan pihe fattyú ballag szorgosan az ő utuk, én meg szemlélgetem hátha kipattan majd nekem egy ismerős elem szemérmesen

SZENVEDÉLY hormonok táncának bajnoka FÉLELEM eltévedt kanócok búskomor fátyola TÉTOVA beáll az út felén a születő kész csoda SODOR elmentem máshova

ezek az én szavaim, és szeretem őket

Macskarom nyom hieroglifák Nagy komák Bőröm redőin játszanak A vérsejtek kilátszanak Rámkacsint a szorgos macsnyalint És visszatér játszani S ha elhiszem Macskanyom lesz egyiken A másikon A mindenen Jaj, mindenen!

Leülök.

Tolmácsolom magamat, te kis falat. Mit mórikálsz, kóricálsz, fennhangon ordibálsz Ha érkezem? Képtelen vagy nem megcsúszni a féktelen végtelen képleten? Te élettelen! Én bezzeg itt vagyok, hisz láthatod Miként én bosszúsan puffogok, meg duzzogok, Fújtatok, bugyborékolok, s mint pulykatok felvulakodok. Ezt most megkapod. Te sánta reszkető balfarok! Hisz jól tudod, hogy aki te vagy, az én vagyok. És ha én lennék, aki te nem vagy, mindent felfalok. S a csónakon az én, az ő, a te eggyé leszünk, És elsírjuk bánatunk ősmomentumát, a fő dumát, a sutát, a bántót, a hepehupát, a felajzott regrutát, mert ő harcol ellenünk, de minek, ha lecsiszolt hordalékán megpihen az úgysemértimeg.

rétegzett Tulajdonságok egymásra rakódott HABJÁTÉKA

lúdbőr oson a hátamon hideglelő zúzmara meredek téli iszony hegynyalábon kaptató lomha félelem mikor felfedem, hogy ki lakik a hátam mögött

ez a sor egy félrevezetés

lehet ám drukkolni, hogy a szánkamanó újra tudja-e építeni a kis szóvárait

Leülök ismét.

éhes vagyok üres szemgödrök bámulnak szüntelen fortyogás, a mélykatlan hangjai megrogytak a végtelen támfalak felnyerít a távolban a vad remény az iszonyat hogy újra enni kell. megtagadom. és a neurózis sötét lápjain elevez a csonthajó éhezem. és éhezni hullajó kéjesen felvértezem magam, hogy édesen savanykásan nyeljem az életem: a korty levegőt, az üreset, az élettelent.

receptúra: öröm meg vidulás és kis tojás

Nem sírok én, csak könnyezem. Gubbasztva a töretlen könyörtelen tölgyeken. Én förtelem.

ki nyalogatja a saját nyelvét?

Száz füzérben lóg az öröm, és én mégsem tudom, mit szakítsak le belőle, és a vágy megöl, ahogy tépelődöm elképzelt sorsomon

Nekrológ Elhalok. Szevasztok.

Rámnéznek a sötétikék: Na figyelj ránk, te nagy legény! Regéld el nekünk, ki vagy, kit látsz, hogy érzed odaát a szédülést? Felajzott képzetek ráncain hogy dacolsz, te elbaszott sündörgő zsebhuszár? Látod-e, amit kell? Fennakadsz? Megszakadsz: egy szó, egy tok, egy zabla belöki az inakat? Kifakad a fekélyes békjóból a sanda kismadár? Felsuhansz, hogy leszerepelj megint? Te ki vagy? Te ki vagy? Te ki vagy? Kérjük, kívánjuk, óhajtjuk, akarjuk, követeljük, hogy mi legyél! És vegyél fel egy, két vagy három zsáknyi azt, amazt, meg ugyanazt, te fasz! Csináld, ahogy mi csináljuk: ékesen, negédesen, rád ülünk majd kéjesen, és csámcsogunk a vágyadon pépesen, krémesen, a lépesen. .. .. Elhalkulnak a sötétikék. De szép vágyuk bennem dalolja a kínt, és int, hogy a bent a lent, a szemtelent, és visszhangjuk ellegyint és rámkacsint, és ring, és ring, és egyre ring

a nyelv félrevezetés

Leülök. Beszél a fal. Magához int, magába int, én meg bámulom. A fal én vagyok. A fehér máz, a vakolat, a felsejlő hasonlat. Én vagyok a fel nem nyílt tojás. Látatlan játéka a falnak én vagyok. A bebörtönzött zsákmegalkuvás. Megnyugvás. . Üldögélek, és felnézek újra. Egy pillanat, és meglátom magam. A tükröződő vízfolyás megtalál, ezernyi szem játéka más a robogás félrehull a széteső felfogás. Nyafogás. . Felnézek megint, és nem tudom, hogy nyitva van-e a szemem, amikor becsukom. Elhiszem, hogy nem játék, amikor nem játék. Összetévedt mondások sokasága a fal. Fogalmak, képzetek vágtatnak, sietnek egymás után, S ha megfogom, elhiszem, hogy megtaláltam őt. A nagymenőt. Magamat. A fraktál öttusát. Az önképzet élharcosát. . Körbekémlelek: mindenütt falak. Fodrokban sodródik az ár, s ha arcom elmerül, kikacsint majd úgyis a megtalál. Ne félj! Én nem bántalak, és más se bánt. Vagy nem szándékosan. Csak lomposan, loncsosan, mint a főtt kakukktojást elpáholják játékosan. Te ki vagy? És merre jársz? Érzem a képzeted, de nem tudom, miért. A visszhangod felel: a csend, ami én vagyok, s a suhatag felett egyensúlyozva a mélybe hullhatok, hogy felülről nézzek le rád. Ahogy zuhansz. . Buherált foltos macskaszőr. Na most megállj! Hol jár az értelem? Sötétben hajózó vadludak talán a kompozíció: a felhám és a puszta végtelen? . Megáll a szó. De más megy tovább. Elfolyt a megkapaszkodás. Felgyújtja magát a lósörény, lángra kap a délibáb, én meg behunyom szemem. Ott mulatsz tovább. . Felkelt a kép, arcomba szénrózsát virít, perzselve kacag, neveti testemnek esetlen táncait. A mostoha otromba lomha elnyomást. . A fal megint. Azt mondja, üres, én meg elhiszem. Szép ez így a hazugság bús medreiben. Megvetem, de ő a harsona, a tévedés ostora. Zokszava. Ő a mostoha. Meg én vagyok. A fal, a mind, a tér legyint, én meg elhordom tova kis tettek apró zarándokait. Most itt vagyok: sápadt és reszketeg. Félholtra vert folt, a csoda, a létezés csattogó agya. Az ostoba, határtalan gonosz szoba, az útvesztő. . Felnézek. Veszek egy levegőt. Drága az nekem. Az útvesztő tévedés, és mint tévedés, ismét csak én vagyok, mikor megnyitok egy csapot, és a lé szorgosan szétfolyik. Felnyalom. Lebomlok, hogy megtegyem. A fegyelem. A rend, a tett, a szó. Egyremegy. Ha felnézek megint, majd le, majd fel, és le megint, végre láthatom, hogy nem látok semmit. Csak magamat, a suta versikét. A képzetet, aki önmaga lett. A tett, a fájdalom, a szentek jó szava, és szegény kotkodács! Belőled sem lesz már tojás. Képzüllés, képellés. Képtelen képleten. . . . Ez én vagyok egy új lapon. Álmélkodom, hogy még mindig kitart a csend, a tett, a semmi. Vad lovakat képzeltem, vágtázó parmezánt, táncoló tetőt, egy oldalgó felmenőt, egy beomló lepedőt, egy szürke matuzsálemet és virgonc kobzosát, egy tobozban megbúvó kiscsigát, szerelmet és életet, fenséges lombokat, pudvásan rottyanó fodrokat, szorgosan búgó kolompokat, a porondon fonódó széles arcokat. Szemgödröket és mennyfonalat, mókus lompos meggondolást, a sárba ivódott nyomorok sajátos kéjes hahotának tűnő dadogását. De nem ez lett. Nem a képzelet, nem az elvárás esendő lángoló bokrai, eloldalgó beképzelt harcos loncsos kolompjai. . Megfogtam magamat, és a szétporladt homokszemek baljósan suttogták, hogyha megfordulok, saját markomban láthatnám magamat mint porladó kis virág, mint homokszemek. Ahogy elpereg. . Nem vagyok. Ez életem nagy paradoxona. Ha elég mélyre nyúlok, ugrásom saját magát követi végtelenül. Fraktálok hajthatatlan vándora. . Itt vagyok. Én vagyok. A fal vagyok. Minden vagyok. Szeretlek. Megbocsájtok. Meghalok. Én vagyok. Itt vagyok.

jártam én már itt?

a jövőből vissza-visszatérek

Van bennem egy feszülés. Az okozza, amerről nézem. Körbejárom. Ismerem az alakját, egyértelmű. A múltból néz vissza rám az ismeret. De tényleg ismerős. Komolyan. Körbejárom. A gömb minden oldalán egy-egy címke lóg. A feszülés magja ugyanaz: én vagyok. Csak a nevem más rá minden különböző pillanatban. Szerelem egy oldalon. A vonzalom, a vágy, a felfokozott izgalom. Félelem és rettegés ha máshonnan, más gondolatok furmányos bokrából szemlélgetem. Szorongás. Megfullaszt, és küszködöm az eláraszt viszontagságos habjain. Szétvető öröm, és ha lélegzem sem leszek könnyedebb. Ránézek, és kornyikálni kezd a háztetőn egy tonna rezesbanda. Aggodalom, hogy meghalok, hogy nem élhetek, hogy elvész a tudatom. Sötétből kiálló gombszemek. Meredek. Rámmeredtetek. Szép jövő, a múltjaim fonalán felkúszó bíztató jelek. Feszítenek, de egy a feszülés. Szétvető harag. Na szép! Még ez is itt maradt. A szőrösfosú habzó felnagyolt nyamvadt pudvás tömjénes szétbaszott fokhagymás fenepofa prostitúció. És a szerelem megint. A szerelem és a megvetés. Sétám körbe-körbe ring, és elámulok a tükörképemen. Ez mind én vagyok? Ez mind egyetlen lüktető feszülés? Egy gombolyag? Egyetlen érzelem? Egy töméntelen szimfónia? De hogy őszinte legyek, ez jó nekem: a felismerés. Megnyugtat, hogy nincs többé hazugság. A végtelen háborgás harmónia. Itt béke van. Hisz ez csak én vagyok! A nyűg, a gond, a bánat, a bűntudat. A gyász, az öröm, az élvezet, a szenvedély, a harag, nameg a fájdalom. Ez mind-mind egy nagy feszülés, egyetlen entitás. És az, hogy ki tart velem, csak abból áll, hogy ki áll, és mit néz a végtelen mély gömb egy adott túloldalán. És hogy én mit nézek? Mostmár bármit. Ez mindenem. Körbejártam. És körbejárom még amennyiszer lehet. Hisz ez az élvezet, amikor találkozom magammal, és rájövök, hogy nem vagyok, pedig létezem. Levegőt veszek.

az a helyzet, hogy

Harsány kacagásom kong az üres lépcsőházban

És leülök megint.

Megkottyantam. A rottyonláp fertelmes posványának mélyében lakom. Húznak, vonnak, cibálnak az érzetek. És nincs menekvés. De nem ám. Elbújnék én a saját agyam elől, ha lehetne. De tudom, hogy nem szabad. Hiszen már voltam ott. A bántsd, a bántsd, a bántsd magad titkos jelszava feldalol. Felzsong a kis fülemben. Élénken sikít, mint a félholtra vert rémült csecsemő. Fuss. Szaladj. Rohanj. Menekülj. Mert fáj, és mindig fájni fogsz. De ha bebújsz az öngyógyítás tüskés vackába, nem érzed többet az agyad. És ő sem érez. És én sem érezlek. Csak fájjon már, a kurvaistenit. Vagy tompuljon, vagy bármi, csak ne legyen, ahogy mindenem zsibong és feszül. Legbelül. És tudom jól, hogy elférünk mind. És a hullámok közt is odaadó béke vár. De rettegek. A beleereszkedés, az elmerülés képzete kevésbé elfogadható. Nehezebbnek hiszem, minthogy széttépjem magam. Vicsorgó agyaram a saját húsomba váj. Becsukom a szemem, és élvezem. Egy lapátnyi fájdalom még rákerült az eltemethetetlenre. Most jó. Selymesen búg az alkohol Feldalol a tompító. És elmegyek edzeni is, ahányszor csak lehet. Hogy az fájjon, aminek nem kéne fájnia. Mert magam már senki sem menti meg. Semmi, semmi, semmi. Semmi sem menti meg.

nabazdmeg! asszem, újra szerelmes vagyok uhh, papi hát köszönöm szépen, de ezt most nem kérem ez a régi vágy kopogtat és csilingel megint aszittem, ezen már túlvagyunk a birtoklási vágy, a kampók és a horgok lejtmenet csatája vár felzúg az esti rezonancia esküszöm, aszittem, hogy már rég kigyomlálódott belőlem a tulajdonlási ihlet mert mi is a szerelem? az idol, az érzet, meg a kell nekem. pfej! de nem kell ez nekem! mármint kéne, de mégsem, de mégis és úgy félek, mint a kisgyerek, aki a lány copfját először húzza meg. temérdekszer szerettem mostanság, bárkit bármit, ami csak szembejött, és elhittem, bizony elhittem magamról, hogy az, hogy ilyenkor nem volt szükségem birtoklásra, azt jelenti, hogy már nem is lesz. én alember elhittem magamról, hogy feljebb vagyok és félek ám félek nagyon kiterülnék az intimitás perzsaszőnyegén és felfedném, és kiderülne hogy nem vagyok szerethető de nem ám! sőt, hogy undorító vagyok. mint eddig mindig kiderült. vagy kiderült? hiszen mindenki szeret! csak nincs bennük birtoklási vágy ejha! arra vágyom, hogy birtokoljanak? hogy valaki tulajdonolni akarjon? ez volna a szerelem? a kölcsönös birtoklási vágy? vagy netán bármilyen kapcsolat csak birtokviszony megalkuvás? hmm, de faszos módon belegabalyodtam! megvonom a vállam. asszem, most kiverem és a post-cum clarity majd felfedi az őszinte igazat egy darabig

ashkala blupé, alala lupé ashkala blupé, alala lupé

Te mérhetetlen elherdált faszkolomp! Csilingelj már, a kirelejzomát! Üszökkel kivert makkos bélbetét! Szerinted a szenvedés semmiség? Sajátosan kavargó elbaszott szennyfodor. Te száni száni fasz.

ostoros fingcsattanás. ez biza fraktálos lett!

Adj nekem nevet! írj körül, definiálj. mondd meg a végemet, rántsd le a leplemet, a titkomat a határok nélkülit: hogy én vagyok a határ, és csak akkor vagyok, amikor megnevezel. elevezel. el veled! el velem! el velünk! nincs nevem. és ha rajtam múlik, ne is legyen. te meg pörgesd csak nyelveden a fogalmakat! én addig elveszek, és ha szeretnéd, találd meg a határokat, ahol úgy véled, hogy lapulok, megbújok, hogy vagyok, és adj nekik nevet. fogalmakat, kategóriát, igét és tetteket. kérlek, temess el. felejts el a szavak holt posványa alatt. én addig elmegyek, de itt leszek veled Én, én, én, én, én, én, én Ki lehetek?

while(true) { break; }

az a véleményem, hogy

de vajon kellhet a szánkamanónak a szó: az önigazolás: a definíció?

neurotikus vágyfelfedezés megy a szvájpi-szvájpi-szvájpi tolnám be az intim pogácsát, az elfenekelést de megkajál a kis beszéd, a negédes kérlelés, az értelmetlen önfitogtatás a halk fitymacsattogás megkajál, és kiköp, és újra szájába vesz én meg ténfergek fáradtan a ködös elképzelések lankás dús keblein és megy a szvájpi-szvájpi-szvájpi én is elmegyek mint oly sokszor, titkosan szenvedek a szoba sötétje otthont ad, bimbózó felejtést hogy te sem vagy és egy ideje én sem vagyok úgy, ahogy megszoktam és vágyódom, és felejtek, és sanyargok, és savanygok, és elvagyok, és megvagyok, és jó nekem és benne van a mozdulatokban a búgó annaörök, de mit kezdjek vele továbbhaladtam már rég a belémdolgozás vidor kis fátylain már rég fennvagyok bennem vagy, és gondolom, valahol én is benned vagyok de megy a szvájpi-szvájpi-szvájpi és megőröl a fene, hogy bárcsak a bárcsakok világában bárcsakolnék de amúgy meg nem kell, nem is akarok te sem kellesz, de nem is kellettél soha vagy nem úgy, ahogy azt a megáldott társadalmi konvenció diktálná belém . legjobb barátok kálváriája a pá a kimondott kimondatlan búcsú kürtszava és én itt vagyok, és fekszem egyre, heveny heverészést folytatok és elmélázok a létforgatagon, a fennforgatagon, a magamon és jó nekem a bennekem és létezem ha még jelen lennél, erre nem jöttem volna rá köszönöm és köszönöm, hogy bátor volt a tett, hiszen a legbátrabb szent te vagy a színpadunk sistergő bábjátékain túli dumák boglyaiban felsejlő hazugságaink kibomlottak kibontottad kibontottam pfej! sok munka volt! de sok szép darab szép darab bizony, bizony, bizony megtartjuk, megmarad szeretlek, a macskarúgjameg! de a birtoklási vágy kihalt ez nem az, amit mások mondanak hiányzol, és megtaláltam magamat és így van ez helyén nem kellesz, sohasem kellettél de megy a szvájpi-szvájpi, a végtelen hurok most benne vagyok, de majd hamarosan kimászom a vacokból, a vacakból, és kinyílok, mint a kis lótuszvirág, vagy a rothadó kaka, vagy a pékségből buggyanó kenyér illata, vagy bármi bármi bármi, ami én vagyok az öndefinícióm része vagy és részem maradsz örökre köszönöm, szeretlek, ne is lássalak! most a szvájpi van, meg a dús fitymacsattogás meg én vagyok, ez is én vagyok ezt sokszor mondom mostanában vagyok, vagyok, vagyok mi meg hol meg hova bárcsak elmesélhetném. de nem vagy már és én sem vagyok vagy vagyok vagyok elszomorodtam siratlak sírdogálgatok

a szánkamanó a változás jogát fenntartja

az emberi kapcsolat: birtokviszony megalkuvás

a bifi, a böfi a rifi meg a röfi a tifi, a töfi a bifi böfi röfi

ez a sor kontextusfüggő

visszatértem ez elhagyott sorok közé eltelt némi idő temérdek világ létrejött, és én magam elhaladtam a tátongó hegyvölgyeken de rendszeresen visszaolvasom a megalkotást hisz a jelen is csak múltként lesz egy velem, amikor vagyok tehát ezt most beékelem: a visszetérés: emlékezés az emlékezés: újraépítés és én most újraépítem, ami itt maradt semelyik gondolat nem lehet védtelen megérkezem, és rontok-bontok az ős szavak vakolata elmálik az ujjaim alatt és felkenek valami egészen más tapasztalást a barlangrajzomon könnyezik a tűzkörém fürtös üstökén megremeg a múltjelen és én elképzelem, hogy mi volt és mi lehetett volna való velem elengedem elkapom meggyúrom beépítem a játékkockák várfokát lerombolom letaszítom, és visszapakolom valahogy máshogyan hebehurgyán, komótosan életem művészetét: a saját utam a változásban magamabb leszek és bozót cserje vánkosán elnyúlok kendőzetlenül visszatértem és önmagammal szembeül a voltvalóm én letérdelek, kezet fogunk, cinkosan rámkacsint a lobbanás és visszatérek oda, ahonnan visszatértem de már ott sem vagyok megyek tovább és következő alkalommal bizonnyal átírom ezt a suta befejezést rekonstrukció

futva, gyalog, futva, gyalog, futva, gyalog, odább agyalok rekurzió, rekonstrukció, relétezés, revaló helyénmanó, helyénvaló

bizsereg a kozmikus háttérzsongás komédia

küldeném mindenkinek, aki szereti

gondolatfoszlány aprócska, csenevész elfonnyad, eloszlik nem marad meg, csak lenyomat ami kitart amíg csak létezik a létezés máshogyan, más folyam egy töprengő toldalék, egy eltévedt hordalék morzsa lét a hegytető kitart de lebomlik majd végtelen csírára a föld fennkölt lenn költ, elkölt, megkölt ébrenkölt megkomponál összekomponál a felsejlő vén határ de közelebbről csak egy kis rezdülés egy foszlány egy gondolat befogad és eloszlom vele, veled, velem felemelem megforgatom megnyalom, megszagolgatom ránézek, és elképedek egy tüsszentés, egy vak öröm egy beszakadt köröm egy eltöröm, és felpörzsölöm hogy kikeljen belőle a nyelvvirág és a képzetek pöffeszkedő boltíves csarnokát karmesterként újra és újra alkotom a fennkölt selejt szólamok foglyaként a gondolat egy kalitkába vert kis fogcsattogás apró lábjegyzet a szimfóniák tengerén és mégis ő az egész világ és mint szorgos diák én felfejtem szórványos gombolyagát de most elmegyek, és elrakom a ceruzát ez egy halál, most meghalunk de akár látod, akár nem megy tovább megy tovább és megy tovább

ez a legigazabb dolog, amit le tudok írni

szikrázik a sziporka pajkosan játszik a fagy zakatolva kúszik az omlás görnyedve léptet az agy

ott lenni a bennben én kint vagyok és alaposan odafagyok a csapok, a jegek, a pálcikák így nem mehet más így nem lehet tovább a kikongató végtelen üres gödrökben a mivoltot a hogyvoltot az eloltott nem lelem elvetem, felfedem, el velem te mihaszna lökedék pöffedék görgeteg förgeteg szavak, helyek

tántorgó tévelygő ténfergő térnyelő és kitárt fennforgó létező elhasalt szánandó füstölgő lángpinák

heverek. az álom átkúszik az ébrenlétbe, az ébrenlét az álomba

ki az az ágens? ki az az alany? ki az az én? mi az a reflexió? az én végtelenségig bontható de egy leírható pszichés szinten sematikus komponensekből áll halál

az élet temérdek visszhang a lét

elhittem, hogy a múlt és a jövő játékszere vagyok a két fogaskerék őrleménye hogy én! én, aki most itt vagyok, csak ennyit ér mint egy kitépett maréknyi hajfonat amennyit a múlt, és amit az elképzelt jövő pipettás kardfoga helyezett belém . a vaskerekeken ugrálva fárasztó a megpihenés ezért inkább bebújok magamhoz magamba, hogy meglegyek elengedtelek és emiatt megvagyok

begyöngyözém alfelől

Hova bújjak magam elől? Én vagyok saját figyelő szemem. És követem a kilétben, a milétben mit teszek, mit szövök, hogyan fűzöm össze az ellopott rojtokat. Pihennék, de már nem tudok, új dolgokat tanulok, és figyelek, és látok, és hallgatok, és hangoskodom, mint egy kisgyerek. Ő se pihen, de mihelyst aznap mindent elsajátított, nyugovóra hajtja kis fejét. Mint a figyelem, mint a lét, mint a zsongást kísérő dalbetét. És holnap majd új dolgot tanul.

zajlik az öntolmácsolás, nem ér véget sosem zajlik az igaztalan önigazolás zajlik a folyam, zajlik a fejem zajlik az apad, zajlik a dagály zajlik a fagy, zajlik a fáj zajlik a zaj és fejemben szól az érd utol téged és minket a mindannyitól szól szól és szól az eredéstelen létfolyam s a közepén én lubickolok és ha minden jól megy, megtanulom, hogyan lebegjek a lét felszínén anélkül, hogy elmerülnék, vagy hogy kapkodnom kéne ahhoz, hogy ússzak

ó, nahát! itt egy kis énvagyok

a világ csücskén pörög-forog a transzcendens lüktetés ihana szép vagyok a felforgatag benne liheg a holdtalány a messzi föld ahol én lakom a jó fele jó helye ablakon átkacsint a mihova a mennyire oldott lankás képzetek mindet az agyam falja fel, menti meg én vagyok a szánkalény a szánkahold a szánkaszó a felnagyított pörgő négyzetek, a formák, a képzetek létezek na nézzetek! lessétek meg, ami én vagyok, ami mi vagyunk az ars poeticánk a feltöltött egység kelepcés pitypangerdeje minden elfér idebent mindenki meglehet és megeshet, hogy elveszek, és mindent megteszek, hogy egy legyek, és szétszedjem, amit mindjárt úgyis újra összerakok kopogtat a ceruza, a szépség, a fennkölt táncika szavakba fordulnak a képzetek de nézzetek, nézzetek én táncolok bennetek, a végtelen, a féktelen, népes és néptelen képletek átfolyok igyál meg a szánkaszó, a szánkajó ó, papó! az elhaló fohász a visszhangok pajkos hangzatos szózata átpördül, megprököl és forog a világ tűfokán és én csak egyet kérlelek: ne felejts el néha odanézni!

na, megtaláltál már?

szívesen látlak! töltsük meg az üres szobát képzetekkel, érzetekkel velünk hogy együtt legyünk gyerünk

kopogtat az alkohol a kobakom belfelén

a megértés fonadékán ücsörgöm egyedül nincs velem senki, csak a cserfes szájkosár kiköpi magából a néma táncokat míg én eggyé válok a lenge szellő leplein elnyúló harmatos esti kín végjátékain felajz a magány

magad ellen harcolsz, te vagy a szélmalom felhorgadt fejjel a szemed is fennakad ahogy keresed a hibát, a vasfogú kerekek pörgése őröl és visz tovább de kapaszkodsz, mint a megátalkodás te kis tojás egy laza törékeny korhű porhüvely halmaza ezt vidd haza és tégy vele, amit akarsz ha bezavarsz, felzavarsz egy sereg fortyogó micsodát, kicsodát, hogyishívják bigyulát ott már nincsenek szavak mártózz meg, és lásd hogy valójában szereted, amit most megtalálsz feltalálsz eltalálsz és ernyedt tested üres gödrein felsejlik a kinyíló holdvirág a láp, a mocsár, a dús mező egy új világ az elrejtett tisztaság de addig is lovagolj elképzelt beképzelt szennyeken szemtelen szemérmetlen szenvtelen kell neked kell nekem a küzdelem, a megtisztulás mivel ezt láttad eddig, csak ez létezik a sánta suta esetlen fájdalom most elhagyom ahogyan elhagylak téged is elmerültem elmegyek kövess

Bárcsak ne bántanál Síri csend felel Sírok én is

szóvirágok fodrainak vánkosán a lágy szóforgatag beborít beborítom beborulok

Kozmikus tévelygő nehézkedés

Bambulok Csellengek a vízsodor szélein Mellettem siklik a csönduszály Félnótás felhők hánynak szürke rojtokat a folyó sodrain Sirályok siratják egy rothadó haltetem fonákjait Míg én elmerülök agyam eresztékein Tágszemű mafla érzetek Hullámdús böszme hordalék A félnótás eltévedt hangfonadék Fütyülök, amíg elténfergek a képlet fedélzetén A matróz én vagyok A kapitány felettesem Eldobom énmagam, hogy elé tegyem Ráköpjek, suvickoljam, aztán majd felvegyem És ő elfogad, én meg csak dúdolom A közös nótánk ősi rezdüléseit Ahogy csak telik Az elfonnyadt üszkös megalkuvást A koszlott elbukást És elfogadom, hogy ez a végzetem A sodródó eltévedt képzeten Siklunk örökké, mielőtt megérkezem . Döndület Felvet a hullám, és nézhetem Ahogy alábukom Lábaim botlanak lábukon Kalimpálnak a kolosszus tagok . Felbuggyanok . Olajos fátylakon siklik a hajó Odabasz, odabasz, odabasz A kósza introspekció

Teodor az aggasztó aggastyán

Az Éntanácsos

így gördülnek tovább a gondolatok

az elme hullámzó székhelyén fészkel a tudatkirály csillogó üstökén fejkolomp virít fennhéjázva oktat ki a lét titkos kérdéseiről a mindentudó aranyló csarnokán végigdöng a kacaj bölcsessége átható, értelme képletes minden kis tette lángoló felismerés tündöklő dobozolt valóságfelvetés figyelek ő pedig hazudik szavain ásít a hasító árulás felhergeli magát, és bőszen sutyorog dekára mért nedve mindent beterít befogad áthat, és oltalmaz dudorgom, míg a hiedelmek kibélelt álnok kelepcéjébe csal megingat, és amikor megrázom magam, újra befed megbéklyóz követel és én hagyom, hogy befolyjon a repedéseken a réseken tolakodón kéjesen, negédesen hogy eggyé váljunk a hatalmas titokfal fraktálöblein önalávetésem töredékein fohászkodom struktúráért és megértésért könyörgöm, miközben ölelőn bólogat a félrenézés kereplő füttyszavát újra a fejembe zsongja én pedig lelkesen térdelek megjárom a leborulás összes fázisát kérem a sémát, a geometriát kérem a fogalmat meg a kategóriát kérem a szót, kérem a mondatot, kérem a kifejezést kérem a tárgyalást meg a befejezést, kérem a szózatot újra magam szimbóluma lehetek újra magam szimbóluma vagyok körbe lépdelek és mindeközben a csendben nyugovóra helyezem a csírázó megértést miszerint vagyok, de nem létezem történek, de sosem érkezem ahogy lélegzem elaltatom a fodrokat a rigmust, a ritmust, a boglyokat elaltatom a sántikáló félmeztelen cikázást elaltatom a magamat elszunnyad a hintaszékben a nemtudat bebújik a bús apró agyfordulat megpihenek felnyerít a tudatkirály a tébolyult én meg újra leborulok nagysága előtt begörnyedek pávatollain, és cselt szövök alaktalan bábfohászt építek: eljárom számára a násztáncokat, a rituálét felköhögöm az imákat elfogadom a szégyent, a bűntudatot, a rettegést a fojtogató zakatolást a megalkotást tajtékzom berendezkedem berendeződöm tekintete büszkén elterül játékom szőttesén és elhiszi, hogy amit itt megfontam örök marad nem félek már, a csel célba ért a tükörbúra megrepedt a szúette lambérián enyészik az idő derengő fátyolán szétfoszlik az avar rebbenek és felfedem bölcsőnyi hintaszékben himbálódzó önmagam ott vagyok ott lapultam mindig is a semmiben átölelem, és felkapom megpörgetem és táncot lejtünk újra, újra, újra a végtelen mozzanat síkjain elnyeljük a zenét, a sárt, a képzetet az összenyalt érzetet a kérődző rút penészhegyet elnyeljük az időt, a szót, a támfalat a zajt, a kacajt, az álmokat örök körforgásunk lesz a léptetés a szédelgésünk a kérlelés és a tudatkirály is már csak tapsikol öröme ezernyi virgonc csillogás hatalma nincs, a tánc a végzete egyek vagyunk egyek mindörökre tiszta vagyok aztán meghalunk