Csend és hátizsák

Ebben az ismeretlenben csak annyi a trükk, Hogy ezt már ismered

Lord Helix az úrság Hányja-veti sorsát Elcsúszik, meglapul Elrejti a csordát Terelő nagymester Zegzugait járja Erre lép, arra jár Bizsereg a lába Kikacsint, felkiált Megörül a tájnak Lelapul, megijed Itt óriások hálnak! . Csigapercek telnek Eloson a dalnok Serényen penderül Durcásan akarnok . Csavarog, csavargat Eltűnődve mászik Megreccsen az égbolt Telten hahotázik Feltekint a fára Elhagyja a lélek Eltűnnek a könnyek Amint földet érnek Elenyészik némán Míg a szavak telnek Csendes karok sírva Lassan felemelnek

szánkavándor

Szerelmet ülnek a lepkék, Tavasz van, babák! Szapora szeretet És félszeg ábrándozás. Hahotás, nótás, vidor, Kalandos belédkarolás.

a megoldás még messze nincs közel

nagyon kiültél az arcodra

a szavak remekül emlékeztetnek arra, hogy saját magam társasága vagyok becsületes nyomorúságommal a sarokban ülve meglapulok csendben nyakonöntve kínnal vadorzó vigyorok várnak egybegyűlve

Saját természetem lényegén matatok: Bennem két vágy lakik Az egyik az igény, hogy olvadjak, hogy elvesszek valamiben Az örök lüktető szimbiózis udvarán egyre közelebb lépdelek A szent kehely a távolban pihen Vágyódik Tudom Csak menni, menni kell Egyre közelebb A kellemes langymeleg átölel A végtelen elveszés Az egység öröm ígérete Thalassa tánc A másik igény a távozás A mindig többre tör A menekülés az egység elől A hideg hatalmas önkiterjedés A hegymászás birodalmának látfoka A hódítás Ahogy kaptatok, ahogy látnom, el kell érnem Többet, többet, többet Ígérete a hatalom Hogy majd egyre inkább magammá tesz Hogy irányíthatom, igába hajtom Miközben én meg ketté szakadok Hogy mi kell? Mi van? Mi lehet? Mit szabad? És mi vagyok? Az éhség és végtelen falás A vágyódás és kapás Az üres és a telt A tónus és a felolvadás Hol vagyok én a gerjesztett huzavona pengeélein? Hol van helyem? Összeegyeztethetetlen iszony Ahogy a világot felszürcsölöm, iszom Ahogy vágyom rád, és ahogy menekülnék Ahogy létezem, és ahogy nem vagyok Ami nem vagyok Aki nem lehetek Az egyszerre a kettő És bármelyik véglete Az vagyok, aki szalad, szakad, szenved, szíd, tolul Valahol Valahol a világ is felborul Baljós szólam kérlel most álnokul Vágyalku kell Egy helyrebillenés Egy helytálló szünet Amikor megkapaszkodom És meglelem a helyem a semmiben A pillanatban A lélegzetben

Bálványimádlak Leborulok Az életem köréd építem És elnyelsz, mint a negédes pinavirág Rettegek Nem ezt akartam Végtelen táncunk szimbiózisa csupán csak kérlelés Engedj, eressz! Szabadíts Szabadíts meg a félnótás kacsok karmai közül Meneküljünk messzire, elfele Ketten két külön irány az út Szaladj Én is szaladok Szakadok Visszanézek És míg én fogom magam Te már sehol se vagy A vályogviskó, amit építünk, délibáb csupán Én emeltem fenséges romos palotánk Egyedül Csipp, csipp, itt a fészek, babám! Beleülni tessék! Mert ha nem, majd beleültetek valaki mást Mondjuk egy mohos dohos elképzelést Kívánatos? De persze te már sehol se vagy Sehol se voltál Képzelegtem csupán Ez lett volna eddig? Ez szaggatott? Milyen táncok lábnyomán kelepeltem szüntelen? Sejtelmes játszmák harcosa voltam De ki vagyok? Elvesztem valamiben, valahol benned Az elképzelésedben Feloldódott a nemlétező vagyunk Ez is csak énvagyok Nem mertem lenni Nem mertem mit kezdeni magammal soha Egyedül Magamban Beléd menekültem magam elől Tátongó szimbiózis illúzió Thalassza feloldozás A hamis megváltásom ígérete Nem voltunk Sosem voltunk ketten, csak ígéretek Üres szavak Sallangok, szerepek Visszhangzó, kongó tüköraktusok Magamban, magammal, magam elől . De tudom, hogy valahol mégis Ott voltál te is Ott voltál a vadon sűrű túloldalán Téged is szerettelek Szeretlek Nem csak a végtelen idolt Ami ott gubbaszt a felmenők helyének ponyvarojtjain A tátongó semmit vigyázza Hogy nehogy beszakadjak De ezért Belészakadok Beleszakadok abba, aki szembe jön Ahelyett, hogy vállalnám a semmit Ha tényleg ott van Magamat Így sosem akartalak Sajnálom, hogy rád nyomtam a semmim terheit Te sosem pótolhatod, ami kimaradt És huhh, ne is pótold Te sosem leszel anyám És huhh, ne is legyél Szülő by proxy Beteljesítetlen helyek ürességein nem lehetsz fedél Én meg nem leszek apád Köszi És sosem leszek magam Ha így folytatom És nem tudom, mi lesz De ami van: fájdalom Nem akarom Nem kérem Nem vállalom . Ideje elsiratnunk az illúzió babát A sánta koszos megalkuvást Ami fog És amit én fogok Markolok, szorongatok, nem engedek Mert elengedni is rettegek Hiszen ki tudja, a magány iszonyatán túl mi lapul Mi lehet? Milyen önismeret? Milyen megkapaszkodhatatlanság? Aki még lehetek? . De nincs most válasz Ezeket innen nem tudhatom Míg a hazugság hugymeleg pocsolyáiban a távolba kémlelek De azt tudom, hogy ami volt, az nincsen Ami lehet, az beteg És a megismerés új erőre hajt Hogy mennem kell Hogy tennem kell Nélküled De veled Mélyen hordozott talizmánom a remény Amiben én ülök És a vágy Hogy ketten majd egyszer csak leszünk Két bolyongó kósza csillag Az univerzum mélykék keblein Ha tényleg egymásra lel Örülhetünk És ha lennünk kell Akkor ketten csak Egyedül Együtt Mi legyünk

önnagyság illúzió hamis pásztor szerep megreked gondolatfoszlányok ezek

szerintem okés, ha tud fájni

neked ígértem magamat pedig te sosem kérted

a lakás nyomokban téged tartalmazhat

Befelé vagy kifelé, Ha túl sokat meredsz Elveszted a jelent

a művészet a jelenben tart

átkeltem a kétdimenziós kockák tengerén szeretlek én

mi vagyunk a kacatok kis elfelejtett játékbabák a múltamban matatok a merengés szűk gyepén utat vág a világ

kis fitymacsicskamaki

bekukkantok oda, ahol a valóság felhasad és nem látok mást

moccan a sötét egy fehér leples nőalak kísér szüntelen csendben amikor egyedül vagyok valahol áll, egy helyben lebeg néz figyel lát engem üregein keresztül az iszonyat szivárog füstösen mered és én is meredek iszonyodom végigszántom a sötét zugokat, hogy meglássam, hol lapul hol ácsorog hol vár rám a rettenet és érzem, de nem lelem sehol ő meg csak áll türelmesen hogy álmomban egy legyen velem hogy eltűnhessen végre az ember nélküli az embertelen a zörej a nesz az osonás arra mindig felkapom fejem de ott sosincs ott nem lehet a csönd az eleme a sötét félelem az egyedüllét a magány az elhagyás a falás a rágás az evés a koporsó mélyén az elszenderedés elnyeli mindenem vámpír sejtelem mozdulni sem merek nem lehet

csak apám hiánya volt jelen

Nem baj az, ha sáros leszel, És nem baj az, ha fáj.

a félelem a jelenben tart

Gondolatok küszöbén egy zsebfilozófus dalol A járdaszegélyen csendben elhajol Meglát, bekukkant, tűnődik kicsit Majd arrébb sompolyog Nem foglalkozik a gondolatokkal De örül, hogy vannak Ott hagyja a csapot Meg a papot Miközben Csöndben Eloldalog

képzelj el egy életet, amiben állandóan ugyanaz történik

ez szóljon a következő ego temetésemen

csöpögnek a falak hínárcsalogány becsivitel a folyondárokon át a kis nahát

Mondj igent a nemre!

a lifetime supply of what the fuck

hogy az anyád lucskos sajttal telibaszott valagát

kiszakadt gatyák csüngő herecsarnokán túl kivillan a csivitelő nincstelenség

A sötétben megnő a szoba, És én gyerek leszek megint. Mozdulatlanul gubbasztva figyelek a takaróm alól, Miközben lélegzik a világ, Életre kel az éjjeli szövet, Delej csendjében elsuhan a moccanás, De mire odakapom szemem, Eltűnik. A hűtő is zúg, matat. Felciccen a néma nesz, A semmi szempárja les le rám, Én meg dermedek. Kicsi Elveszett Rettegő Gyerek. Az egyedüllét ölén felbukkan a múlt. Zugokban ülve várt, lapult. Ott volt mindig is, Nem ment sehova. És most itt van velem, Mellettem ül, Megfogja kezem A félelem.

Én vagyok a halogatás félistene Te nyavalyás szánalmas önostorozás pöffeszkedő semmi fazék elunt, megvetemedett bugyborékoladék Te fogyaték Te semmirekellő majom a vájúból halászó fogalom meghalsz, és nem csináltál semmit harminc leszel, és senki se vagy Te vakarék csapzott korcs elem fenőkövés kulahordár maradék figyeld csak, ahogy lassan minden elenyész feloldásmentes feszültségcsenevész fene beléd egybevész Te megátalkodott antimerész

egy megoldás a halogatásra, hogy eddig az életem vektorait nem a saját igényeim határozták meg, és ezért olyan dolgokba belefogni, ameiket én is szeretnék, ismeretlennek, bűnösnek és ijesztőnek tűnnek

a magyar rögvalóság alkoholos hagymaszaga

fingjál nekem egy aszteroidát, amin unikornisok hálnak lepkeszárnyú hópárducokkal

Képmutató arcomon az önhazugság lázvirágos álma szédeleg Dallama elbódít, andalít, hunyászkodásra bír Alávetem magam sémasávok tudatrojtjain A haladás képzetszövetébe mélyesztve talpamat Elmelovasok vad vágtája fáradt porvihart kavar Ami kókadtan mélázva a szende dombszélre ül Felém integet Bódult csókkomák csattognak mellettem szenvedélymentesen Csicsergő falképeken oszlik el az idő Mentális maszturbáció kútfövenyén pöffeszkedik a talány Én meg csak csoszogok a kimúlás fakó kelekótya partjain Őszintétlenül

Ott kukucsol a Hold Szárnyunk foszlányain szerteszét enyész Pászmákban szórja az álmokat És mi elülünk csendben a levelek körforgásain Tűnődő csepp csodák Kis kelések Múlandó megalkuvás mintázatok Mi vagyunk Mi voltunk Mi lehettünk volna azok

láttam én már embert belülről

ez lehet most az értelmetlenség szupernetovábbja a sztoikus bohóc fakó hahotája elnyúló sikamlós kéjvizenyő nyápic csillámai

magamon keresztül a világ a világon keresztül meg magam

The cats are healing.

nem feladatom kiszolgálni senki neurózisát mondta halványan az engedetlen

A búcsú kísért: Három hete már, hogy újra Nyitott ajtónál szarok

ezeket szavaknak szántam

pirított szófoszlányok lapulnak csenevész elhaló agyzsarátnokon

a halálom az ára az életemnek

A cél az ego integritás, nem az ego halál Kell az orientációs horgonypont A megfelelő navigációhoz Bölcselkedés

Kellemes idült kedvetlenség Dunaparton ücsörködés Csillámló napsziget öröme Vagyok . Nem ajz fel gond, se bú, se vágy Se bánat, sem öröm, sem epekedő vadvilág Csak ülök Csak vagyok Mert lenni jó Napfényt szívó kisvirág csücsül Karimás lélegzetem pajkos kapuívein . Nem lelkesít a mozgás, sem a csendes monumentalitás Nem lelkesít az iszony, sem a heveny dulakodás Csak nézem, ahogy nézhetem A semmim A lélegzetem A tartalmas vízbe vizelést Csak teszem, ahogy tehetem A süppedő levést Csak vagyok, míg a hegy pihen A világ meg zajongva oson Csak csendben-csendben ücsörködöm Csak várok Egy kitikkadt elfáradt sirályfoson

Városi törvény: Gyros-t testedbe csak akkor tegyél, Ha a büfé, ahol veszed, Csak közepesen forgalmas. Ha sok a vendég: a hús, amit kapsz, nyers marad. Ha kevés a vendég: a hús, amit kapsz, órák óta saját hugylevében áll. A végcél mindig minden esetben: elkerülni a két héten át tartó szaftos dús véreres fosást.

őrlánggal égek ahogy végleg kialszom elhever testem a napnyugta parton búcsúszó vagyok búcsúzva lettem égtájak virága hanyatló testem szuszogás vagyok szuszog a csendem áztat a béke a távolba vesztem

pisi pisi piskóta

gondolatszilánk

álombimbók tövén szende falevél zizeg az éj dús sötétjére felcsücsül a fénybogár elfedi a lázat a folyam lágy sodra elsodorja a bús jelent a múlt

melankóliadús

felsejlik a távolban Ködmarta Tibor félkész alakzata

harmincadikra majd értékelni fogom az életemet

Az elme szócsövén Megszólal a könny, Miközben átlépem A csúszó valóság küszöbét. Elmakognak csendben A szavak amatőrjei, Foszlik, és eloszlik A halandó sötét.

figyelj magadra csak megyek tenyérnyi pont mélyén beszűkülés a végtelen nem látok ki magamból se oda se semerre sem csorba az éj de nem kell már többet szavakkal játszanom elfolyt a tett betömtem én befértem azon a kulcslyukon

hanem?

rámragadt az este rágógumi teste elmászott fejemben álmomat kereste ragacsos és nyúlós sötét begyű massza azért liheg halkan agyam felakassza nincsen többet lényeg szemmel, fénnyel oltás de ha most kicsapom hátha az megoldás felkelek, majd eszem lefürdök, és végül félnótás mócsingot veszek feleségül taknyos nyákos időm nem mozdul semerre ahogy pottyanok most cseberből vederbe nászot ülnek bennem kósza álomnépek míg én sanda módon magam felé lépek álom magzatokat fejem felett ellenek torzult tollas birkák tarkómon legelnek ott messze a légben egy alagút intett végtelen esésbe fordul a tekintet

Kedves szép mosoly Vidám érintkezés Felvillan a szeretet Könnyed pillanat Szívesen adom Kegyes hazugságaim Miközben állok előtted A vadon sziklaszirtjein Mögöttem meg gomolyog Gomolyog A fullasztó sötét

Magányka A bennem lakó Elhagyható Sérült Forralt Begubózott kisgyerek

éppen kiírom a szavakat a világból

tartsunk egy fesztivált a faszom körül

megy velem a föld lebillenek róla hányattatott sorsú poros libikóka

kívülről nyom belülről feszít hiány huzavona

kapcsolatunk: egy eseménytelen dráma

beleimádkozom a kőbe a titkos szavakat a megemlékezést belevésem a múltat a jelenbe hogy ott tűnődjön tovább ott verjen gyökeret, érjen, maradjon örök mert miközben én elmúlok mások majd eltűnődnek azon hogy vannak-e vajon

Faszom hegyén egyensúlyoz a félelem, hogy Nem vagyok elég

tenyérbemászó szarjancsi

van-e vajom vajon ?

fontos mérföldköve ez ma a nagy akárminek

egy gondolat belefér kis csomagbokrocskák tűmegértés tőfok tetőkobzoskák

ismerős kép talán, hogy csöpög a szobanövény

másom sincs, csak időm

nem ütni akarok, hanem a tökéletes pofont bevinni

a properly chiseled tibor is the best tibor

Végre nem tudom.

bármi is lesz, a szél ugyanúgy fúj te ugyanúgy nem vagy én meg ugyanúgy igen lehet a jelen, a múlt, a jövő a visszhangban, a zajban, a bármiben a miben, a miben

az életem nyomokban téged tartalmazhat

a gonosz a dolgok valódi természetének megkérdőjelezése

pára érzelem a félelem

a tarka seggszőrök gyermeke vagyok

Égek már? Porladok már? Hamuvá vagyok? Elhagyhatna a gondolat Emészthetne a fájdalom Őrölhetne a remegés Bírom, tűrom, de minek? A tétova tétlenség erőviszony Halotti tor, felborzolt iszony Hasadt szemhéj Izzó talpél Megrepedt rekeszizom . Hiányzol Ahogy szétszakadtunk Megyek tovább Mert elhamvadtunk Bánat pocsolyákon evickélek el a messzeségbe Enyésző kodependenciánk Halott kisvirág

mindig reménykedem, hogy írsz. de nem írsz sosem. hiányzol nagyon. megtörött, beszakadt a kis univerzumom.

a nagy nyifi-nyafi zuhatag

Egy mélykönnyed melankólia. Hogy meghalok. Szópászma felhők osonnak bolyhosan. Meglegyintem az illatot. És elteszem. Zsebrevaló ábrándos szellőmagzatok. Hársfa andalgó gondolat.

Nézz meg, anyám, Ahogy defloreálom a havat! Szörnyet teremtettél.

kríziseinkben a hiba

mikor érintetted meg egy fa kérgét? mikor szagoltad meg az erdő avarát? mikor ízlelted meg a levegő neszét? mikor engedted meg a világ baját?

szép szép őszi esték képe reverberál nyári tücsökzaj csintalan szövevényein a lámpák bágyadt narancssárga álmait ellepi a párás esti dér lagymatag zöngéin cinkosa a szeplős kósza szél

elfed az emlékhomok betakar elperegnek a képek az álmok a közös pillanat a szépek a csúnyák a ritka öröm tornyai az emlékszitán átzuhan mind mind mindent befed a jelen már csak egy szobor maradsz a végtelen erdősíkjain én meg távolodom és pityeregve nézek feléd ahogy elmúlsz örökre kővé meredve remegsz és felém meredsz . most búcsúzom ezúttal valóban nem tudtunk együtt lenni hiába hiába hiábavaló sok próba szenvedés légy boldog remélem, megtalálod magad szeretlek és szeretni foglak, amíg kerek a Föld amíg ki nem szökken az utolsó levegőm és ha úgy adódik majd a porban egyek leszünk

egyszer majd belőlem is újra eső lesz

elhagyott fogkeféden megült a penész szomorú, bús, magányos, csenevész meghajlott a fal, lemálott a festék elnyűtt bánat nyomán lettek folyókból erecskék

marcona arrogancia

Szorongás loopokat csipeget a fejemben egy kismadár Alszom már? Alszom már? Alszom már? Ki fog szeretni? Ki fog szeretni? Ki fog szeretni? Szeretni fog? Szeretni fog? Szeretni fog? Mi lesz velem? Mi lesz velem? Mi lesz velem? A kompulzív kis szaros Bárcsak kussolna már

nem kell mindig a napba nézni, hogy tudd, milyen szép

belenézek mindenen túl mindenen túl mindenen túl

bedőltem rég roskad már a kártyavár szemem félúton pihen mélázik a talány eltűnődve csapong a réteken a fészek ölén megalszik a bú eldalol kedvesen a lélegzet kitikkadt szám szélén a mú

kacskaringós keringő dombok tánca áll megül, meghal, továbbmegy halál

azért vagyok itt, hogy legyek

megnyílnak a Harmónika Kapuk ez van ez lesz ez lehet káprázatos vadonhuzavona

a saját seggemből körültekintve egyféle a világ beleszippantok édes illatok

miért nyugtatja meg a majmot a víz?

anyám bizonytalansága vagyok a kis manó a szorongó félelem a megtarthatatlanság a szimbiózis iszony az öntest valótlanság a magnyomor a bizonytalan ölelés a végtag esendő a létmulya a suta a buta a világgal hadakozó kétségbeesés a dühös rajtaütés a zúgó mélymoraj egy félős kis kuka a testmelegtől eltartott kisbaba

hátradől a vén apó indul a bősz baszatás belüktet a létmanó kósza pszichoaktivitás

dolgom akadt egy esti kávé szimfónián

miért van az, hogy néhány fának nincsen illata?

itt osonok, és merengek az idő halottainak porán az elmúlás szigetén vidám élettel teli dalzengő buja tartalom szüntelen szenvtelen végtelen nézem látom haladom befalom

dédelgetett hebehurgya délibáb éniszony megfoghatod nesze bizony

jó élni magamhoz ölelem az életet szeretem

hallom a zenét negédesen buggyan ki a dombok közül telihold van hívnak a hegyre a techno szirének veretik daluk bátorságot önt a szívembe táncukban egyesülök végleg integet a biztos vadon vége a mesének

tegnap este istentelen baszatás kicsit még most is nyögöm

elalszik a szende gyom a zenélő fák ligetén

azért az a szúnyog megérdemelte a vérem, amelyik a farmerom keresztül csípett meg

valahogyan mindannyian leéljük az életünk

i just happened today

vajon miért ugatja meg a kutya a hullámokat?

bekacsint a gatyámba a rút seggzörej

kusza ösvényeken barangol a dallamos hangszerpengetés

egy ízes cicapicsanyalás óbuda elképesztő ürege a városnak

egy kocka van a vihar szemében és a kockán belül semmi és minden

vádpont: itt táncolgat isten kis manója

isten az, amikor állsz egy tisztáson, előtted meg az erdő. és tudod, hogy az erdőn túl vár valami, valami kaland, valami ismeretlen. és amikor átmész az erdőn, kiérsz valahova, mondjuk egy újabb tisztásra. ami után persze egy újabb erdő vagy egy végtelenbe vesző távlat áll. és tudod, hogyha elindulsz rajta, akkor újra ott a kaland, az ismeretlen. viszont eljön majd egy pont, ami után nem akarsz, vagy inkább nem tudsz majd továbbhaladni. itt megállsz, megállapodsz, megnyugszol. viszont tudod, hogy bármerre is nézel, mindig lesz majd tovább, egy távolabb, egy ismeretlen, végtelen, talány. ez isten. a kicsitől a nagyba, a nagyból a kicsibe. lentről fel, és fentről le minden végtelen minden irányba. ha ezt felismered, jó helyen vagy.

isten az, amikor már nem kérdezed meg, hogy mi jön a következő bokor után

elfogytak a szavak csak a kintornás majom zakatol nincs már mit mondanom letészem a lantot meg egyéb klisék agyam kifakult a hullámtörő tudat zátonyán kinyílik a babér álmos kósza lepkefing porán a lődörgő dörgedelem pihen míg vágyalkut köt a becsvágy velem és végre elhiszem hogy szavak nélkül is szabad lennem aki vagyok

szép volt, ami volt és lesznek még üres kis frázisok én viszont megyek tovább kis nyomaim itthagytam neked baráti szerető burjánzó magok szövevényes szavain végül eloldalog a zsemletok

azt álmodtam, hogy gyerek vagyok lepergett csendben az életem homokóra porszemek képei táncoltak velem észrevétlenül kimossa az idő öblítő illatú gyászdala lengeti a függönyt a szél én vidáman gépezem arcon talál a hinta sírok, nevetek, létezem körbekémlelek szőr burjánzik mindenütt végtelen pázsitján hempereg a jövő pézsmaszagon hajladozik a bozót rőt zöld kopár halmazán gyalázkodik a fény megtörik, röhög, megdalol kipottyan eresztékein észrevétlenül búcsú nélkül a bú mosoly nélkül az öröm lépeget felejtéstelenül együtt majd egyedül a magány hű társam marad görcsök csókjain kipattan a szorongás a gyökérből elcsavart virág talapzatán az iszony az önbefordulás ahogy megyek, megyek csak sántítok, botlok, alkuszom kósza önpusztítás hasad, tép, törik, szakad a félelem békés szobájába zár ahogy az életem elhalad baba voltam törött gyombozót mindig is most körbenőttem őt és felfedtem sötét kis titkait: mikor éppen fájt mikor rúgkapált, kalimpált, mérgezett nem akart ő rosszat csak félt szegény gubanc félt szegény kisgyerek félt a kinttől, a benttől a szótól, az érintéstől, a tettől attól, hogy mit szabad és attól amit épp nem lehet és ahogy ezt tudom ahogy ismerkedem idebent csendesen ahogy érik az elfogadás ahogy magam felé magamban lépdelek megbillen a világ gyöngypermet tükörképein felhőtánc mereng feltárja magát az ősvadon az önbarát és meglelem a talányt mint merengő kérdezz-felelek kismajom szabad, lehet, tehetem, mondható? bizalom, kapcsolat, mélység, magasság van, lesz, volt mindig is bennem, tőlem, nekem másból, másnak, máshoz babéros életmeghatás harminc év alatt képződött némi zörej ezmegaz viadal tartalom kikandikált a csend bekandikált a világ és lettem aki vagyok a zajló entitás az önazonos barom a düh a gyász a félelem a bú bolond viszolygás iszony az öröm kedv móka kacagás az igenlés az agónia a törés és gyógyítás a biztonság a bizonytalan a felsírás az elfojtás az önzőség az álom az iszony a jogviszony a tudat az elmúlás az álmatlan az életlen az éles a véletlen az Én az Enyém a Magam lettem ahogy vagyok üdv újra velem be majd ki és újra megint nekem Lélegzetem

a kérdés mindig az: a szétből hogyan lesz össze mi rakja egybe a kettétört valót a régi tűz varázsa sötét füstöt kavar régi út porában neszez az avar

mindjárt újra ősz van mély öblös sóhajok elzengte magát az év delejes dongása bódítva bandukol - elfáradt a napfény harmat ül szánkázó sugarán a dolgos bő világ lassan aludni tér dalol, zúg, oson, ásít, bőgicsél neszez, zörög, áztat, zümmög nem felejti, hogy él

én vagyok a saját hasfájós kisbabám

feneketlen eszelős üstökös baszatás poszt trip utópia gyökerek közt kallódó krumpli szívdobbanás

az ősrobbanás mint a végtelen feszítettség állapotából való sürgetett kiengedés kozmikus lufileengedés

szemhéjam fodrain ücsörgöm kívül belül én vagyok beterít az istennedv a hoffman dzsúsz megint mivé lettem? mivé vagyok? örök talány belébódulok

hanem?

alaposan beakadt a social anxiety fing nem húzza ki magát kis komám fejemre mindig csak bajt hozol! feszít, puffaszt, gyötör temérdek ijedelmet csinál fing pajtás rút buta buborék bamba haspanasz

céldalú semmi magfoszlány

felhővár fészek 46 #ottali

táncol a táncol a táncol a reggeli málnavadász

az igazi hatalom a biztonság magamnak és másoknak is

viszketeg tudatkolonc vészterhes babra félszeg kos rojtos az abrakadabra

hallod-e a távoli nyerítést? a szótlan nyihahát? a leváló sejtelmes érzetet? a visszhangzó kolompolást? a rejtjelet? az elveszett hegyvölgyön átható imát? a ketamin eufóriát?

csak a hangyákat számolom ahogy morzsánként viszik az életem eltipegnek dolgos kis lábakon osonnak fergetegesen pereg az idő bandukol mint az időjós papok kis kábszi meg egy kis alkohol csak a saját fejemben vagyok

jó vagy hozzám, mint fűnyíró a gyanútlan sündisznóhoz

szomorú csirkezsír csepeg asszonyverőm ráncain felnyalt ketchup világ rajtam új terekre lel

a szerelem lócáján kuporgom egyedül majd csak mellém huppan valaki nem várom nem várom nem várom de jöhetne már

Mozdulatlan karokon tótágast áll a Föld Kereng, bolyong, dalol Álmában az éji hölgy Elnyújtott szótagok hosszán feszít a nótaszó Cserfes, harangos, erkölcsös Züllött Befogadható

azt a fitymókos kutyafaszú úristenit!

gondos panelurak eltévedt gyülekezete

bebugyolál az iszonyzivatar a szorongás tüskés zátonya önmagam kelepcéjében tolulok kivedlem magamból a kínt rőt színe zavarba hoz tarajos tudatszakadék baljós izomtoboz okoz fokoz fokoz tompa belebénulás lejtés kitágulás szűk tudat félelem ahogy kiáltok, beléveszem kiélvezem menekülök, de utolér szigetparti rémület burjánzó vágyhalál amint megtalál kiátkozom magamból magamat kikelek, míg fényes pászmáin rámver a nap bénult törmelék darabolt falvekker a halál az élet felteker izzadt fojtott lihegés zöld elhidegülés hogy ne hallja más, amikor elveszem segítség segítség segíts némán, viszketve, vacogva kérlelem de nem felel a zaj a csend a semmisem sosem felel csak én vagyok egyedül ahogy lihegek, megyek a dél iszonytató órái felé kifolyt ömlik zokog halott sárgarépalé

merre vagy? suttogom nem látom a szemem

bebugyolál élvez kellet belém telepedik az érzelmi magamba zuhanás agytájéki atommaghasadás

lassan, de biztosan feltöltöm a porhüvelyt az iszonyhamvak porain - mostmár megvárom míg a szorongó kis magbaba visszanő a testembe

jól meghimbálta a ladikomat az élet

emberek életei

halál fej

lennék a szopcsibókod te cafka

rájár a rút recsidémon a kukkendáréra

tetemes elvetemedés

Impozáns Ódon Primadonna Falakon Belakom Szívem Kőkapuján Alvadt Béke Honol Szójárta Erjedés Ajtó Ablak Megvetemedés

szabadon engedem a tekintetem vágtázzon nézzen létezzen igya fel a látvány valótlan tintafoltjait szüretelje az üde röffenet harmatot a finom szellő végtelent a fordulatos valót a hébehót a jajdejót az őszi megkönnyebbülést belémmerülést

amikor a világ megszűnik, és újra létrejön ott megtalálsz majd engem egy ölelésben szeretlek örökké de vége van

Még egy utolsót nyal rajtunk a nyár Bebocsájtást követel az ősz Kikandikál a tél Jobb létre szenderül a zaj Elsodródik a magány

strucctollas felhők pamutkálnak

sosem vagy elég sosem leszel elég te nyomorék kotorék szerencsétlen tehetetlen elvetélt magzat tehetség haszontalan értékelhetetlen üsd magad bántsd magad te bamba fasz úgy legalább elviselhető érthető a fájdalom na mi van? nem elég? te utánozhatatlan kudarc te kimeríthetetlen bányatava a csalódásnak inkább dögölnél meg kinek kellesz így? csak a baj van veled te rút rusnya elbaszott iszaprohadék te ostoba tehetetlen szerethetetlen majom megmondom én majd, ki vagy, mit tehetsz meg hogy mi hiányzik nincs esély nincs megváltás ez vagy te egy senki egy elherdált élet pocsolyaivadék senkinek sem kellesz sosem fogsz kelleni, ha nem kellesz mindenkinek elégtelen egyes leülhetsz

nem vagyok tehetetlen ha magamat bántom ütöm verem azt egész jól ismerem amikor a képemet nyomkodom vagy a testemet agyon sportolom az érthető de van már néhány konstruktív produktumom meg a nyugalom építem lassan alakul még alakul majd alakul

tehetetlennek érzem magam nem lusta vagyok és nem is elveszett nem is halogató csak egy tehetetlen kisgyerek akit kihasználnak bántanak üthetnek és ártanak akit elhagyhatnak ezzel szemben nincs orvosság magatehetetlen halogató süppedt bezuhant bénult nem elfogadható a tanult tehetetlenség érzete szomorú tanulságos mese

be csavarodik

pihentetem szemem a végtelenen

a két kockakő közt megbúvó fűcsomó is élet

seggzugok fingtornyain rekedt meg az idő

nehogy melege legyen a tetemednek

sötét és csend van nyugalom béke csak az agyam kattog szüntelen szorongással tölti meg az űrt a szomorúság a félelem zakatol, nem nyugszik megint nem fogok aludni újra felébredek hajnalban megdobban a szívem és tudni fogom, hogy nem lesz nyugalom nem lesz béke szundító alom csak az elveszés a körbeforgolódás a szüntelen a tarka szeplőtlen kínszövevény nem látok ki nem bizony hova tűnt a gondtalan? hova tűnt az önámítás? leszedtem módjával a burkokat és itt vagyok pőrén magam megjelentelen a sebek nyers hús buborék az izomgörcs a szem mögött elrejtett könnytitok zsarnoka az önző ez vagyok kifejlett önmagamból a porvilág mindentudó tanulságok hervadt mohóság kinyomott pattanás tépett köröm ősi ujjszopás feszült idegbog hervadt önnyugtatás . élhettem volna ezek helyett élhetnék most is de nem merek hiány hiányzik valami ami miatt képtelen vagyok életre kelni értékelni úgy és azt amivel megáldott a lét tündöklő kútfazék dolgok, amiket miért nem lehet? pillangók, szavak, emberek kísérletek kísértetek kényszerek

így van ez a vanezígy

az Enyészet gyermekei vagyunk

Oda teríts majd ki Az enyészet partjain A napnyugta kikacsint Búcsúzik a világ Behunyt szemmel várom A magányt

a falu bolondja a falunak, mint organizmusnak a mentális szelepelő funkciója

pancser pancser belepancsel

Tökéletes idő van De az emberek csak mennek és utaznak Helyek és dolgok Szalad, eszik, fut Történetel Beléveszik Életel Csinálja a csinálhatót Kiboldogul Belebódul Megszűnik Törik, hasad, pitymallat Üvölt, kiált, szomorkodik Neki jó Mert van Hiszen létezik Szenved Lármázik Örömködik Elporlad Kialszik Örök Ellődörög

szomorú, mint a kései tücsök dala

az utolsó nyári napon csendben kiruccanok az ablakon

a mosás között az ágyneműben megtaláltam az utolsó elhagyott hajszáladat

rámdőlnek a falak bezárnak könyörtelenül egy tehetetlen puffadás vagyok kitöltöm a teret a szobát a keskeny világomat pingpong labdaként pattognak a gondolatok játszanak a falak

Vigyázz magadra addig is, Én is azt teszem

Szép hely ez az élet

tudom jól hogy szerettél volna jól szeretni szenvedtél törekedtél de nem ment nem tudtál törött félelem ősi traumák a zsigeri görcs volt csak jelen amikor közel jöttem sajnálom sajnálom nagyon szeretlek ég veled

Belerottyant a pukiverzum

ki a makkom búcsúzkodik ennyi ideig? de most komolyan a végleges utáni búcsú után kettővel is van búcsú mint a gyűrűk ura filmben

mindenki szorong valamitől

Támaszkodik a világ Ügyetlen hídlábakon Kutyorog a talány Mozgó hegyoldalon Szavak Szavak Szavak Szavak Közlés Az értelem csírája zeng Magvak Álmok Halak Patak Ölelés Döngés A szótlan szó belemereng

120-as megéve 100-as pedig zsebre It is time to go Indulhat az este

megtart a föld, ahogy fekszem

good things come to those who are present

nyaklevest ugrik a tudat a politikába

a lábak azok visznek de mi hajtja őket? üres gondolatok

lehetett volna több eszem de nem volt

bezárva bezárva a panelba bezárva egymás csökött kis félelmeibe nem élve

Menni helyekre Lenni Szeretni

egyszer régen én is élő sejtek voltam

Esti kula induló Tüttürű! Már megint szarni kell

Lóg az ég Csüng Ereszkedik Ráborul a dombokra Házakra Fejekre Magába hull Magányosul Némán Komoran Tornyosul

kiráz a hideg ahogy fekszem melletted odabújva szeretve de mégis szeretetlenül

a város morajlik zúg böfög magába zár az ősi ivadék a lovecrafti förtelem fényjáték borzalom piszok kosz korom kúszik a színjáték mohaszín foltokon feltárja önmagát kéjenc bérhajadon magába hív puffadt húsgolyók utaznak szerteszét tömődnek dúlnak szorulnak felhördül a talaj bőg zokog rázkódik a dombornyomott valóság a tettetett élet ami engem is befogad úgy ahogy vagyok kilátástalanul csapzottan piszkosan törötten viharverten búcsúzón

emberek lagzin tesznek úgy mint ahogy én sosem tennék sehogy ennél még a sármarta depresszió is több örömet okoz

érzed itt az időt hordalékot hagyott a városon a múlt a sodródó történelem

néha csak úgy besétálnék a Dunába a többi emlék közé és szépen-lassan eltűnnék szem elől

Megzuhant Beszakadt Összetört álmok Takaros Kibélelt Harmatos Körömágyak

Megfáradtam Ideje beleenyésznem az estbe

kis megborulás party: sör sorik csendes ágyamba kucorodás

elvisz az idő sodró folyamból patakok elvisz az idő támolyog narancsló bársony ősz napok elvisz az idő szimatol belegyint a távolság honán elvisz az idő meghalok az élet enyésző ostromán

Álmokba zárkózik a zaj Szendén szundít a réteken Átölel fákat, erdőt és pázsitot Dalol sejtelmesen Zsebre teszem az estét Búcsúzom Kipöfögtem magamból a szót Nyugovóra tér a szemfödém Helyettem mondja a mondhatót Elalszom, ahogy szoktam Vergődve, küszködve, dolgosan De nem lesz majd nyugtom így, sem úgy Mert az álmok veszik át valóm A tettet, a zajt Bolondosan

Hamvába porladva serceg az utolsó cigarettavég Mennyire el van baszva minden Ahogy vagyunk Az elzárkózás ölén kárhozunk Bebújunk kibélelt burkainkba És csak forgunk körbe körbe körbe Az ismétlődés csarnokának táncparkettjein Mennyire el van baszva minden Ahogy csillagok helyett a kormos ég néz le rám Ahogy az ablakon kihajolva feltárja magát az esti hangyaboly Papucsban toporogva kémlelek ki teknőcnyílásomon Bebugyolál a végtelen tértelen magány Az öröklét eltöpreng mibenlétemen Ahogy kialszik csendben a parázs Delejes szoknyarojtjain elpereg Múlandó tanúja ennek a lélegzetnek Meglibbent a szél Mennyire el van baszva minden A tántorgó haladás illúzió A kelepce mondanivaló A hamis Az áruló Az érintetlenség Egy újabb homlokredő Egy szemzugban megbúvó új kis hasadék A tehetetlenség A késztetés Hogy majd más lesz, amikor nem lesz más A hamis kudarc ígéretek, amiket magamnak tettem A háztetőkön bucskázó felhőkölykök A börtön Az elmém záloga Az időm Törött vasfoga Értelem az értelmetlenségben Mennyire el van baszva minden A ház oldalán végigfutó lámpafény Mennyire el van baszva minden A bezártság magány rút tömény Mennyire el van baszva minden Az érintetlen örök fájdalom Mennyire el van baszva minden És én mégis itt vagyok Kecmergek Kikelek Alkotok Felfedezek Égetem a reményt Hogy egyszer majd más leszek magam Aki ugyanaz vagyok Mennyire szép is a küzdelem A küszködés A rozsdásra tépett kínbozót Amiben időnként jól megmerítkezem Mennyire szép az életem Amikor szomorú És amikor vidám Amikor egyedül És amikor másokkal Meglibbent a szél A cigit elpöckölöm És gyújtok még egy gyufát És nézem, ahogy végigég Érted Értem És az emlékekért

megküzdeni a depresszió mókussal harci tagság magasság viszontagság

ma jó társam voltam

szagoltál-e már vadgesztenyét? dugtad-e már a fejedet falombba? harsogtál-e már nótát, miközben vitte a szél? bóklásztál-e már kusza sár tengerén? hemperedtél-e már avarkazal dombba? ,,, ajzott-e már fel a világ?

meséltem már, amikor a dán kenyér kitört egy darabot a fogamból?

isten, mint központi elem nem mint transzcendens entitás

ez volna az utolsó hely a földön és az éléig vajazott szendvics pöffeszkedik a távol elnyel a messzi fény

alkotótábor goa fesztivál

agónia és agóniáné

ma mesezene este van dalolnak a rajzfilmfigurák vidám szomorú esendő emelkedett aranyló múltöröm gyerekcsoda lélektrilla folyamzúdulás szépségkönnyek

ó, geci belémszorult egy ásítás

megyek most kimúlok csendesen hosszú nap porából testemet kicsenem

szerintem okés, ha hagyod fájni