felemel a lüktető változás
megforgat, kidob, elpöcköl, és helyre int
szemem kitágul résnyire
belesodródom a szűk folyó érintéseibe
és kilöttyen a végtelen
nyikordul a létnekem
kitárja legbensőbb vágyait
és én befolyok, mint az altató
a mélabús nóta létmanó
mintha ott lennék veled, kukucskálva birodalmunk bokrain
felsajdul a miérthafáj
eltalál a megmaradt enyém
ami bennem vagy
ami lehettél volna
és ami lehetnél
vagy talán vagy is
.
cirógat a napnekem
sosem értettem a temagad
voltál, ami vagy: tenekem
ha nagyobb lettem volna, lehettünk volna más
egyéb
egyebb, egységesebb
már értem, mi nem volt jelen
én és te és az itt terem
a jelenlevés
az együttesen
a ritmus titokszó
a pergő homokóra tánc
az elérhetetlen másfelem
megereszkedem, és kikacsintok újfelé
a jelen zakatol tovább
de nem megy még a nemvisszanéz
és elhiszem, és hagyom, hogy elhiggyem, hogy fontos, ami nem volt, és ami lehetett volna tán
becsúnyál a nosztalgiám
:: ::
megfialt a napmadár:
~gyermekem, repülni kéne már!
jobbra fel, balra át, így ints, úgy verd
csapdosd a körbeveszt
a jelent, és emelkedésednek csak te magad szabsz határt~
és én hadonászok szüntelen
rezgetem, és megtanulom ritmusát
a megfelelés meglevés korbács csattogást
emelkedem, és izzadok
nyüstölöm magam, és szárnyam fodrain felkaptatok a széltető emelkedőn
nincs talaj, alattam a szüntelen sivár üres lég integet
én meg kalimpálom az énmagam
dejó nekem!
szabad vagyok
megleltem a létezés titoktalan titkait:
az erőltetést
.
~ivadék, jobban csináld! repülj örökkön, de maradj itt nekem!
légy szabad, és megkapod a kalitka kulcsait
a rácsokon beszűrődik a kinti zaj
kielégít hogyha láthatom, öröm lesz a fájdalom
gyötrődj, fiókám, ahogy én gyötörtem önmagam!
és hidd el, hogy a bennlevés a létezés
a biztonság és nyugalom rezgése szüntelen
szent
szenvtelen
te szemtelen~
és csinálom én, csinálom lelkesen
és elhiszem minden szavát
a napmadár áldott csoda sérthetetlenség
és együtt enyészünk a pusztulás kormos odvain kiszemlélve a világ túlfelén
.
repkedek a kalitka fénykörén
sivalkodom, és ijesztgetek
néha közelebb jövök, néha elmegyek
izzadok, és bekerülök
a vonósugárba fogott legyek - a többiek
libbennek
és én rebbenek
de nem maradnak soká
elijednek a nyomoroncok
végtelen napszépségemet senki sem értheti meg
alantas szikrázó hányadék koszorú
barom parittya vérszopók
nem kelletek
a fennség én vagyok
.
elfáradok, és megpihenek a napmadár lankás keblein
~ügyes vagy, fiókám, örökre itt maradsz~
és minden szava késével felmetél
és odahegeszt
de jó is most nekem, hiszen a biztonság
az ölelés, a megvagyok, az mind-mind a cél maga
és a verdesés én lettem
lényeggé teszem
az elvárás vágycsónakján pedig kis álmom szüntelen köröz
hogy egyszer majd nem itt leszek
egyszer
talán
kornyadozom, megpihenek, felfodrozott a repkedés
megdaráltatás
.
.
.
tülekednek a szép nappalok
sorban hullanak elfelé
kiugrálva a fészek fátylain
és egyszer csak elborzadok:
nincsenek tollaim! nem vagyok!
nem létezem
nincs jövő, és nincs jelen
mi volt eddig, mi ez a förtelem?
izzom, és lüktetek
a régi rút férgeket felböffenem
kérges remegéssel nem lelem helyem
és kikémlelek a túlfelé
és nem emlékszem
a röppenés trükkjei kivesztek, nincs nekem
mennem kell
mennem elfelé
kibaszott kurva nehezen
a lángoló lánc belémvájt karmait elengedem
és eltántorgom botló táncom a kalitka fémes szélein
nekiböffenek, és zuhanok
elpöckölöm az emlékeket, a tudást, a felfedezéseket, amit csak lehet
és integetek
egyre csak integetek
a napmadár sem húzhat vissza már
megváltás lesz a halál
.
elkódorgom a zuhanás ringó bugyrain
és integetésem táncra kel
alámkap a szélfolyam, meghemperget, felpenderít
befonja testem zálogul
kifújja a maradék agysalak galacsint
és az elmúlás titkain eggyé leszünk
násztáncunk a létezés
és meghalok
meghalt, ami vagyok
ami voltam, és ami lehettem volna tán
a felejtés időtlen zuhanásában szárnyra kel a valódi napmadár
.
lebegek
ami idekinn lakik: a tapasztalás
a rettegés, a félelem
az újvaló, a megértés, felfedezés, öröm, a magam, a bennlevés
a fáj, a kín, a gyász, a múlandó megvidámodás
eleggyé gyúródik a harmóniák vad zápormedrein
és csíráján kibomlik a szikrázó babvaló
a bábmagam, az imágókezdemény
zizegő tollaiban felfoszlik a történelem
és megéneklem az eltévedt szárnyalást, a libbenést, a hanyatlást, ereszkedést, és a végtelen felemelkedést
de tudom, hogy ismerni a verdesést elemi felfedés
és a felejtés felszínén fedeztem fel a szárnyalást
.
megbocsájtok, napmadár
és kibomlik a létklisé, a kis toposz, és felsuhan a lejtemelkedőn
a megtalált felfogás
végre élek, kitárom magam a létezés felé
és hátat fordítok
:: ::
A te mozgásodban szépség lakik.
Megélem,
Megéllek.
Megdöbbentem, még sosem láttam ilyet.
De immár tudom, hogy mindenkiben ott lebeg
A rózsaszín lüktető babtalány,
És ha együtt libbenünk a tűz körén,
Szépségünk násztánca körbecsattan a márvány köbvalón,
És a tudat, a megcsalóm, is megérti végül, hogy kik vagyunk.
:: ::
