<3

ó, ha magamban lenne mind az énvaló!

megtaláltam a mag magam maga egy mag talán? elnagyolt csókos pamacsok boglyain túl ott voltam mindig is a feszülés, a feszület a szétnézés, a szó, a tett ami mind én voltam, én vagyok, a hó, a ló, a rossz, a jó, a tahó, a kis manó az önreflexió ez mind mind nem igaz, nem való alávaló alattvaló megtaláltam a mag magam kis rózsaszín bab vagyok bíbor hőt áraszt, és szerethető de nem a szeretet maga nem is egy definíció nem egy reflexió csak a meglevés a vanás a bennem való jómagam az alfalam és felfalam mélyén megbúvó kis csíralény átkozott vagyok, hogy eddig nem találtalak de nem is tudtam, hogy kereslek hogy keresem félrevitt a szóforgatag a létvirág, az elvárásokon nyüzsgő rút kis hangyakatonák a bizsergő érzetek, a figyelés, az én, az én, az ÉN, a tett mind mind félrevitt megtaláltam a mag magam jó nekem és most hogy tovább? hova legyek? innen már talán szeretni is lehet valóban comme il faut, ahogy azt tenni kell, ahogy az létezik a birtoklás, a tulajdon hatványaitól mentesen először magamat, aztán majd bárki mást a saját közelemben most jó nekem nem fázom, nem didergek ahogy az elbaszott király a magány halott tróntermemben immár csak én vagyok a kis babvaló persze felette ott cikáznak a régi rétegek de nem bánom amikor majd kicsírázom, lesz belőlem, ami meglehet kellemesen egybevett megnevet megtaláltam a babvalót, a mag magam ezentúl mag vagyok magam vagyok bab vagyok babom vagyok

mindenütt melegem van

kozmikus fingharmat

Harsány a csönd Kolompol a fémes éteren Az üresség megtölti arcokkal a szót Dúlása táncra kel Felkelti az agyhalott manót Tudatra fel! Én is ébredem És a felsejlő horizonton pöffeszkedő ős urat pompás csarnokában fellelem Ahogy darálja az elméből elpattanó apró népeit S a lépteit nem hallja senki sem Fel nem zizzen az avar Lángra sem kap a gyertyafény A csillagharmatú por sem csilingel És mindent mindent elural a szikrázó magány Szemerkél a pernye, pelyhei súlyosan hullanak fölém Sima mankóján támaszkodik a sötét Sekély margóján nyúlik el a halál És én is elnyúlok mindalatt a csendben a matracon Megkóstol a penészvilág És az elmúlás pézsmás illatát egybefonja a csend virágaival Felrakom fejemre a koszorút, és kikémlelek a szemgödrökön át A semmit látom: az üres szobát A konvektor búsan szundikál Elernyedt függöny várja, hogy szebb idők okán egyszer majd újra lengesse a szél Halott porcica gubbaszt a sarokban Halott ferdeség oson a sarkokon Halottan támaszkodik a fal árnya az utcalámpa sávjain Mozdulatlan csillárpajtás sem bukja fel magából a fényt Bepállott korongokat dobál a mélységes ásítás Mindent az elnyomó csönd ural A pöffeszkedő A lángsor mentes avítt fonadék Bugyogó bendője bekebelez, és elmúlok, mint a szorongó szembogár Csönd honol De a csöndben ott a tűvilág Felsejlik a simlis szemsövény, s ha jól hegyezem a bennmagam, ha kitálalom az elhagyott fölényt, a végtelen csönd fodrain újra kikacsint a hullámsöpredék Vágtázó szilaj vitorláiba kap a névtelen sötét Az elfelejtett lélegzet felszakad A pazar szenvedély A csend, a halál, a béke, a nyughatatlan örökkévaló A táncban egyre lesz És pihenő testemben csírára kel a szépséges magmagány

csodálatos liliom bomló múló pici gyom

bebugyolál a pávavadon megvéd, elbújtat, felölel a síromig tarol, én benn vagyok az őserdő felbúgó füttyszava benne jár

felpattan az üstökösbefőtt, kibújik a báblakó

én vagyok az önkifejezés az önbefejezés az omega az alfa a végelőm a szenvtelen szentelőm felhelyezem a szókoronám megalkotom a palotám a birtokom a kilátás belátása én vagyok elkapom megkopik és a tetején a rárakódott hordalék új palota vár a kultúrréteg halmazán én állok újra győzedelmesen a fejedelmi zászlósuhanc dombokon dús felhő kompokon vad kondás kolompokon és a fűbe telepedve eléneklem a dalt míg a házakon csapódó fényfalak ketrecbe zárják a hangokat de én zengem, dalolom, bődülöm a kis virágokon fénylő gondolát a szavaim fennfokát az idét és netovább bevégzem a kezdetem

suta sánc buta tánc

Kutyaszarban térdelek A város átölel A harsány tűzfalon megtörik a cél A nap virít Kópé tekintet ül az üstökén Fulladok Füst szitál, a szürke tűlevél Az utak lármája gondosan befed Rámborulnak a lét foszlányai Hervadó képzetek sietnek elfelé Izzadok A kőtitán leterít Felolvadt a régi hó A létezést felnyaló fősodor Rég fölém terült Rezgeti az örök jelen Körbeszalad a nincsmegáll Már nem is forgatom fejem Hagyom, hadd lóbálja kicsiny rút pallosát A gyermeteg Játékain egyremegy A csodás beteg felfordulás A dokumentált szétesés Meghimbál a gyöngyfattyú pillanat Nagy bámész sereg Sokan vagyunk Az elszigetelt hangyaraj A bánatok, a szenvedés, az izzadás Az öröm, a hatalom, a düh Mind külön doboz A vasbeton kerítés bezár És mi lüktetünk Egy-egy leborult fazon A járdán szétmázolt kutyaszaron.