mord

egy jó tanács: vakbélműtét után mégha úgy is érzed, hogy a drain cső miatt ezernyi üvegszilánk mar az altestedbe belülről akkor is menj el pisilni, és fejezd be a pisit különben a fájdalom közel elviselhetetlen lesz és jön a katéter

az életem halála sokkal végtelenebbnek tűnik az univerzum halálának kontextusán

Ahogy a konyhaasztalnál ülök Ahogy görnyedek a viaszosvászon fölé Ahogy szürcsölöm a mézes tejet Ahogy minden nyelés fájdalom Ahogy felzsonganak az afták a torkomon Ahogy már egy hete így szenvedek Ahogy kortyolom a mézes tejet Ahogy veszem a levegőt Ahogy rájövök, hogy a fájdalmam enyhíti Ahogy gyakorlom minden korty után Ahogy kínoz, de már nem görcsöl a kelleténél tovább Ahogy ennek megörülök Ahogy a lélegzetnek megörülök Ahogy megértem, hogy az értelmetlen kín is én vagyok Lehetek Ahogy végre újra elmosolyodom Ahogy újra fáj, mert ismét nyelek Ahogy mégis szép az életem, mert lélegezhetek Ahogy ezt már nem veszi el tőlem senki soha Ahogy a szenvedés miatt minden perc örlő mostoha Ahogy egyik fájdalomcsillapító sem hatott rendesen Ahogy féregként rág a gyötrelem Ahogy ízekre szed Ahogy minden nyelés előtt elönt a félelem Ahogy minden nyelés után megvonaglik az arcom Ahogy napról-napra csak rosszabb lett Ahogy érzem a sötét karikákat gyűlni a szemem alatt Ahogy a kimerültségben dőzsöl a fájdalom Ahogy az összes kortyot erőltetem Ahogy kiül a bőr a hűsülő tejre Ahogy újra kortyolok Ahogy újra belém mar Ahogy nyílt sebek vannak a torkomon És ahogy újra belélegzem a levegőt Ahogy megnyugtat, elönt Most jó Most a fájdalomban is béke van Megnyugvás Talán aludni is könnyebb lesz kicsit Még akkor is, ha az egész felénél sem vagyok Ahogy lassan vége a tejnek is Ahogy megálltam itt egy pillanatra, hogy mindezt leírjam És ahogy elteszem szépen az emlékek közé

receptre kapható háromnegyed órányi mézes tej

a lassításra ösztönző fájdalom

a fájdalmat nem igazán lehet megszokni

februári ívás szag tekereg

vizenyős február cuppog csapzott, nyirkos, álmatag bebújik leple alá a hegy dohog lomha síkidomjain ködképre hever a dér örömtelen gallyfogat virít kacsingat a megborult Föld tengelyén szendergőn várja az életet felhámja alatt hordozza a reményt és mi is várunk a sötétben bóbiskolva csendesen hogy hátha eláll, eláll, eláll egyszer a szüntelen, szagtalan, szenvtelen mennyből a takony

vizenyős február cuppog avarfoszlányok medrein bebújik leple alá a hegy dohogva lomha síkidomjain csapzott, nyirkos, álmatag ködképre hever a dér örömtelen gallyfogat virít kacsingat a borult Föld tengelyén lucskosan mereng egy pocsolya felhámja alatt őrzi a fényt szendergőn várja az életet a mozgást, a táncot, a reményt és mi is várunk a sötét fészek ölén megbújva, bóbiskolva, csendesen hogy hátha eláll, eláll egyszer a szüntelen, szagtalan, szenvtelen mennyből a takony

beütött a nyafi kalamajka

egy koszos patak vagyok megáradt, saras hordalékfolyam

the first latyak

my cosmology is expanding inwards

hol vagy most éppen a tűrhetetlenül fos a tél versus vidám szürke örökkévalóság az élet skálán?

egy pszichedelikus szekérhúzás az életem

szálló idő por hamvain búcsúzom ettől a pillanattól

ebben a házban élt, és alkotott de többnyire alkotott

elfogyott tegnap a bagaretta itthon, úgyhogy mostmár csak kávém van életem képekben by életem

lejárt az időnk fedele mondta a terápián bennszakadt még néhány gondolat de majd talán legközelebb ha eszembe jut vele

helyettünk beszélnek a képek

múlik az idő mást se csinál hömpölyög úttalan utakon átmos, foszlat, korrodál ráncosít, álmosít, leültet az ősi vadon