kopárka pára

Csend csücsül Vidám, pajkos barázdákat szánt a Hold. A gyógyszer elgurul. Kóbor szuka távlaton A fagyfolyam felkarolt.

csak mozgás létezik az űr a körbemozgás gyermeke felépítem a hiányt majd beléveszem

szertelen szélszabotázs szavakkal szerteszőtt végtelen nem érek hozzá, csak kérlelem hogy a néma torz nyomás elhagyja szomorkás síkidomjaim

A nyugalmas szendergő utolsó imája Álmomról álmomra élek Kiránt a sziréna szó Ébredek És ébredésemben nincs öröm Leégett a füstölő nádtető A zabolátlan felejtés fölette rég az üstököm Pillogok Utolsó szikramorzsák hajthatatlan tánca szól Bús dalán kikel a pitymalat És eloson a távoli hajón Nincs fedezék Pőrén állva újra itt vagyok Szirének lihegése figyelemre int Megszalad Vak ösvényén vágtáz a pitymalat Levegőm felszakad És csipás könnyeken túl sejlik fel a zöld vadon Áthágok az ébrenlét dzsungelén Éltet a cél

tisztesség az, ami a felmenőidnek jó, de neked nem

fraktálokban fragmentált búcsú cseppen belereccsen

egy lelkiismeretes reiki tiszteletes kristálylengető értetlenkedő

Elbaktat egy kósza zaj Bennem megértő fülekre lel Visszhangja szórja szét lenge kámforát De végül csak nem felel Nem talál a szendergés Nem talál a negédes szusszanat Nem talál az oszlás, foszlás, zajtalan kopás A kihúnyó mozdulat Nem folyhatok szét a parketta lapjain Csak vergődöm zakatolva a matracon Felitta rég álmaim a csend Vakon ténfergem súlytalan táncait Száradt szem pislog arcomon A sötét torz homály új erőre kap Beterít, ölel, csókot rojt homlokomra hint Fülledt ajkai cuppognak nedvesen Én meg pihegek Szepegve nyomom ki magamból a kínt Míg újratölt Léptenként hal ki most a fájdalom Felfalom az éjmanót Megrezzenek Egy sóhaj pajkos démonát kergetem A táncos utcafény kanyargó kelepcéin át És szemlélem, ahogy megpihen A tokos csíramozdulat A semmiben Magamra maradtam Magamra maradtam megint Gondolatok túszaként heverek álmosan A rút óra felém legyint Tekintetem ismét belémbandukol Repedt szemhéjam szótlanul rebeg Aludni kéne már Aludni kell, de nem merek

Molyongok csapodár képlékeny tekervények törmelékein Körbeberregem a tudhatót A görcsöket Ami megesz És szertekémlelek fennkopárain Ahogy elmerülök habjai alá Miközben elveszek És felbukkanok megint A megoldás felé evickélve szorgosan A borongós tolongás olthatatlan kusza foltozás Megoldós motozós agyfosás

egy kicsit most elmegyek otthonról haza

utánam int az őszi zörej, mélabús kacsokon dalol a dér, távoli kertekben ég az avar, kimerült köd ül barna egén vacogva áll az idő feledve régen nyári eszét, üdítő szellő pödri a neszt, lecsüccsen kandi álma beléd elnyúló árnyak folynak köréd, nehéz a lépted, lassú a súly búval kent arccal cammog a test míg a tekintet betonba búj

előtekeredett az évszázados nemalvás

az idő ebben a pillanatban örökké tart

meghitten baktatok felkacagnak a képzetek elmegyek mellettük, én vagyok miközben szaggatnak, tépnek, én lépdelek minden fáj, minden dühös tüskeraj nincs hazugság, nincs önámítás csak én vagyok, meg mi felkavar felpillantok, a nap vidoran süt le rám bohókás pajkos förtelem de ahogy megérint az életem: a vak mogorva kormorán könnyebb ellegyintenem lebukom megint fényes út kockái csillognak felém harsányan integet a tudat pedig csak magamat elleném befelé fordulok belül, és a túlvégen kibukkanok felkacagnak a képzetek miközben meghitten baktatok

az önazonosság felé vezető kínkeserves szopás

a múlt zipzárja mögött felsejlik a jelen

a bizánci mamjomgyapodár becses felesége léha, loncsos, csapodár

túl könnyen botlom meg saját magamban

én igazi felnőtt férfi vagyok! kiáltotta, majd bekagált

whilst(truthful) { perish; }