«

küldeném mindenkinek, aki szereti

gondolatfoszlány aprócska, csenevész elfonnyad, eloszlik nem marad meg, csak lenyomat ami kitart amíg csak létezik a létezés máshogyan, más folyam egy töprengő toldalék, egy eltévedt hordalék morzsa lét a hegytető kitart de lebomlik majd végtelen csírára a föld fennkölt lenn költ, elkölt, megkölt ébrenkölt megkomponál összekomponál a felsejlő vén határ de közelebbről csak egy kis rezdülés egy foszlány egy gondolat befogad és eloszlom vele, veled, velem felemelem megforgatom megnyalom, megszagolgatom ránézek, és elképedek egy tüsszentés, egy vak öröm egy beszakadt köröm egy eltöröm, és felpörzsölöm hogy kikeljen belőle a nyelvvirág és a képzetek pöffeszkedő boltíves csarnokát karmesterként újra és újra alkotom a fennkölt selejt szólamok foglyaként a gondolat egy kalitkába vert kis fogcsattogás apró lábjegyzet a szimfóniák tengerén és mégis ő az egész világ és mint szorgos diák én felfejtem szórványos gombolyagát de most elmegyek, és elrakom a ceruzát ez egy halál, most meghalunk de akár látod, akár nem megy tovább megy tovább és megy tovább

ez a legigazabb dolog, amit le tudok írni

szikrázik a sziporka pajkosan játszik a fagy zakatolva kúszik az omlás görnyedve léptet az agy

ott lenni a bennben én kint vagyok és alaposan odafagyok a csapok, a jegek, a pálcikák így nem mehet más így nem lehet tovább a kikongató végtelen üres gödrökben a mivoltot a hogyvoltot az eloltott nem lelem elvetem, felfedem, el velem te mihaszna lökedék pöffedék görgeteg förgeteg szavak, helyek

tántorgó tévelygő ténfergő térnyelő és kitárt fennforgó létező elhasalt szánandó füstölgő lángpinák

heverek. az álom átkúszik az ébrenlétbe, az ébrenlét az álomba

ki az az ágens? ki az az alany? ki az az én? mi az a reflexió? az én végtelenségig bontható de egy leírható pszichés szinten sematikus komponensekből áll halál

az élet temérdek visszhang a lét

elhittem, hogy a múlt és a jövő játékszere vagyok a két fogaskerék őrleménye hogy én! én, aki most itt vagyok, csak ennyit ér mint egy kitépett maréknyi hajfonat amennyit a múlt, és amit az elképzelt jövő pipettás kardfoga helyezett belém . a vaskerekeken ugrálva fárasztó a megpihenés ezért inkább bebújok magamhoz magamba, hogy meglegyek elengedtelek és emiatt megvagyok

begyöngyözém alfelől

Hova bújjak magam elől? Én vagyok saját figyelő szemem. És követem a kilétben, a milétben mit teszek, mit szövök, hogyan fűzöm össze az ellopott rojtokat. Pihennék, de már nem tudok, új dolgokat tanulok, és figyelek, és látok, és hallgatok, és hangoskodom, mint egy kisgyerek. Ő se pihen, de mihelyst aznap mindent elsajátított, nyugovóra hajtja kis fejét. Mint a figyelem, mint a lét, mint a zsongást kísérő dalbetét. És holnap majd új dolgot tanul.

zajlik az öntolmácsolás, nem ér véget sosem zajlik az igaztalan önigazolás zajlik a folyam, zajlik a fejem zajlik az apad, zajlik a dagály zajlik a fagy, zajlik a fáj zajlik a zaj és fejemben szól az érd utol téged és minket a mindannyitól szól szól és szól az eredéstelen létfolyam s a közepén én lubickolok és ha minden jól megy, megtanulom, hogyan lebegjek a lét felszínén anélkül, hogy elmerülnék, vagy hogy kapkodnom kéne ahhoz, hogy ússzak