¿

ó, nahát! itt egy kis énvagyok

a világ csücskén pörög-forog a transzcendens lüktetés ihana szép vagyok a felforgatag benne liheg a holdtalány a messzi föld ahol én lakom a jó fele jó helye ablakon átkacsint a mihova a mennyire oldott lankás képzetek mindet az agyam falja fel, menti meg én vagyok a szánkalény a szánkahold a szánkaszó a felnagyított pörgő négyzetek, a formák, a képzetek létezek na nézzetek! lessétek meg, ami én vagyok, ami mi vagyunk az ars poeticánk a feltöltött egység kelepcés pitypangerdeje minden elfér idebent mindenki meglehet és megeshet, hogy elveszek, és mindent megteszek, hogy egy legyek, és szétszedjem, amit mindjárt úgyis újra összerakok kopogtat a ceruza, a szépség, a fennkölt táncika szavakba fordulnak a képzetek de nézzetek, nézzetek én táncolok bennetek, a végtelen, a féktelen, népes és néptelen képletek átfolyok igyál meg a szánkaszó, a szánkajó ó, papó! az elhaló fohász a visszhangok pajkos hangzatos szózata átpördül, megprököl és forog a világ tűfokán és én csak egyet kérlelek: ne felejts el néha odanézni!

na, megtaláltál már?

szívesen látlak! töltsük meg az üres szobát képzetekkel, érzetekkel velünk hogy együtt legyünk gyerünk

kopogtat az alkohol a kobakom belfelén

a megértés fonadékán ücsörgöm egyedül nincs velem senki, csak a cserfes szájkosár kiköpi magából a néma táncokat míg én eggyé válok a lenge szellő leplein elnyúló harmatos esti kín végjátékain felajz a magány

magad ellen harcolsz, te vagy a szélmalom felhorgadt fejjel a szemed is fennakad ahogy keresed a hibát, a vasfogú kerekek pörgése őröl és visz tovább de kapaszkodsz, mint a megátalkodás te kis tojás egy laza törékeny korhű porhüvely halmaza ezt vidd haza és tégy vele, amit akarsz ha bezavarsz, felzavarsz egy sereg fortyogó micsodát, kicsodát, hogyishívják bigyulát ott már nincsenek szavak mártózz meg, és lásd hogy valójában szereted, amit most megtalálsz feltalálsz eltalálsz és ernyedt tested üres gödrein felsejlik a kinyíló holdvirág a láp, a mocsár, a dús mező egy új világ az elrejtett tisztaság de addig is lovagolj elképzelt beképzelt szennyeken szemtelen szemérmetlen szenvtelen kell neked kell nekem a küzdelem, a megtisztulás mivel ezt láttad eddig, csak ez létezik a sánta suta esetlen fájdalom most elhagyom ahogyan elhagylak téged is elmerültem elmegyek kövess

Bárcsak ne bántanál Síri csend felel Sírok én is

szóvirágok fodrainak vánkosán a lágy szóforgatag beborít beborítom beborulok

Kozmikus tévelygő nehézkedés

Bambulok Csellengek a vízsodor szélein Mellettem siklik a csönduszály Félnótás felhők hánynak szürke rojtokat a folyó sodrain Sirályok siratják egy rothadó haltetem fonákjait Míg én elmerülök agyam eresztékein Tágszemű mafla érzetek Hullámdús böszme hordalék A félnótás eltévedt hangfonadék Fütyülök, amíg elténfergek a képlet fedélzetén A matróz én vagyok A kapitány felettesem Eldobom énmagam, hogy elé tegyem Ráköpjek, suvickoljam, aztán majd felvegyem És ő elfogad, én meg csak dúdolom A közös nótánk ősi rezdüléseit Ahogy csak telik Az elfonnyadt üszkös megalkuvást A koszlott elbukást És elfogadom, hogy ez a végzetem A sodródó eltévedt képzeten Siklunk örökké, mielőtt megérkezem . Döndület Felvet a hullám, és nézhetem Ahogy alábukom Lábaim botlanak lábukon Kalimpálnak a kolosszus tagok . Felbuggyanok . Olajos fátylakon siklik a hajó Odabasz, odabasz, odabasz A kósza introspekció

Teodor az aggasztó aggastyán

Az Éntanácsos

így gördülnek tovább a gondolatok

az elme hullámzó székhelyén fészkel a tudatkirály csillogó üstökén fejkolomp virít fennhéjázva oktat ki a lét titkos kérdéseiről a mindentudó aranyló csarnokán végigdöng a kacaj bölcsessége átható, értelme képletes minden kis tette lángoló felismerés tündöklő dobozolt valóságfelvetés figyelek ő pedig hazudik szavain ásít a hasító árulás felhergeli magát, és bőszen sutyorog dekára mért nedve mindent beterít befogad áthat, és oltalmaz dudorgom, míg a hiedelmek kibélelt álnok kelepcéjébe csal megingat, és amikor megrázom magam, újra befed megbéklyóz követel és én hagyom, hogy befolyjon a repedéseken a réseken tolakodón kéjesen, negédesen hogy eggyé váljunk a hatalmas titokfal fraktálöblein önalávetésem töredékein fohászkodom struktúráért és megértésért könyörgöm, miközben ölelőn bólogat a félrenézés kereplő füttyszavát újra a fejembe zsongja én pedig lelkesen térdelek megjárom a leborulás összes fázisát kérem a sémát, a geometriát kérem a fogalmat meg a kategóriát kérem a szót, kérem a mondatot, kérem a kifejezést kérem a tárgyalást meg a befejezést, kérem a szózatot újra magam szimbóluma lehetek újra magam szimbóluma vagyok körbe lépdelek és mindeközben a csendben nyugovóra helyezem a csírázó megértést miszerint vagyok, de nem létezem történek, de sosem érkezem ahogy lélegzem elaltatom a fodrokat a rigmust, a ritmust, a boglyokat elaltatom a sántikáló félmeztelen cikázást elaltatom a magamat elszunnyad a hintaszékben a nemtudat bebújik a bús apró agyfordulat megpihenek felnyerít a tudatkirály a tébolyult én meg újra leborulok nagysága előtt begörnyedek pávatollain, és cselt szövök alaktalan bábfohászt építek: eljárom számára a násztáncokat, a rituálét felköhögöm az imákat elfogadom a szégyent, a bűntudatot, a rettegést a fojtogató zakatolást a megalkotást tajtékzom berendezkedem berendeződöm tekintete büszkén elterül játékom szőttesén és elhiszi, hogy amit itt megfontam örök marad nem félek már, a csel célba ért a tükörbúra megrepedt a szúette lambérián enyészik az idő derengő fátyolán szétfoszlik az avar rebbenek és felfedem bölcsőnyi hintaszékben himbálódzó önmagam ott vagyok ott lapultam mindig is a semmiben átölelem, és felkapom megpörgetem és táncot lejtünk újra, újra, újra a végtelen mozzanat síkjain elnyeljük a zenét, a sárt, a képzetet az összenyalt érzetet a kérődző rút penészhegyet elnyeljük az időt, a szót, a támfalat a zajt, a kacajt, az álmokat örök körforgásunk lesz a léptetés a szédelgésünk a kérlelés és a tudatkirály is már csak tapsikol öröme ezernyi virgonc csillogás hatalma nincs, a tánc a végzete egyek vagyunk egyek mindörökre tiszta vagyok aztán meghalunk