༺ ༻ ༅ ༅ ྂ újra kezdődhetnek a külső komponált harmóniák

ezek az én szavaim, és szeretem őket

Macskarom nyom hieroglifák Nagy komák Bőröm redőin játszanak A vérsejtek kilátszanak Rámkacsint a szorgos macsnyalint És visszatér játszani S ha elhiszem Macskanyom lesz egyiken A másikon A mindenen Jaj, mindenen!

Leülök.

Tolmácsolom magamat, te kis falat. Mit mórikálsz, kóricálsz, fennhangon ordibálsz Ha érkezem? Képtelen vagy nem megcsúszni a féktelen végtelen képleten? Te élettelen! Én bezzeg itt vagyok, hisz láthatod Miként én bosszúsan puffogok, meg duzzogok, Fújtatok, bugyborékolok, s mint pulykatok felvulakodok. Ezt most megkapod. Te sánta reszkető balfarok! Hisz jól tudod, hogy aki te vagy, az én vagyok. És ha én lennék, aki te nem vagy, mindent felfalok. S a csónakon az én, az ő, a te eggyé leszünk, És elsírjuk bánatunk ősmomentumát, a fő dumát, a sutát, a bántót, a hepehupát, a felajzott regrutát, mert ő harcol ellenünk, de minek, ha lecsiszolt hordalékán megpihen az úgysemértimeg.